Most éppen Au Pair-ként élvezem az olaszországi nyarat, egy helyi család teraszának napozóágyából írva, de félreértés ne essék; kevés olyan néhány perc adatik a munka mellett, mikor ezt megtehetem. Először is egy keveset arról hogy mi is az az Au Pair-kedés. Én is csak nemrég szereztem tudomást erről a fogalomról, de azon nyomban bele is vágtam a sűrűjébe. Az Au Pair egy olyan 18 és 30 év közötti, általában lány, aki kiutazik néhány hónapra egy külföldi családhoz, ahol a gyerekekre vigyáz, játszik velük, közös feladatokat talál ki, mindeközben pedig angolul beszél a kicsikkel. Mára már a világ legtöbb országában jelen van ez a program. Mindkét félnek kedvez, hiszen a gyerekek jó kapcsolatot alakítanak ki egy más kultúrából érkező egyénnel, szélesedik az ismeretskálájuk és fejlődik az angoltudásuk, mivel tudják, hogy a közös nyelv csakis an angol, a saját anyanyelvüket nem fogja megérteni a másik, továbbá sok segítség a szülőknek, akik így napközben nyugodtan dolgozhatnak, intézhetik a teendőiket. Másrészről pedig kedvező az Au Pair-nek, mert a helyiekkel együtt lakva mély bepillantást nyerhet az új kultúrába, első kézből ismerkedhet meg a szokásokkal, szállást, tejes ellátást és zsebpénzt kap.

Két hete vagyok itt, ebben az észak-olasz városban, és egy hét, illetve egy kilenc éves kisfiúra vigyázom. Mit is mondhatnék, eddig minden nap leesett az állam valami miatt. Először is a gyönyörű táj; élénkzöld erdőkkel borított hegyoldalak, dimbes-dombos rétek, szikrázó napsütés. Aztán az emberek, akik mindig mosolyognak, dalolásznak, és persze ott van az olasz konyha. Magnifico! Tészta tészta hátán, ezer féle variációban, házi pizza, sajttálak, mindenféle halételek. Arra már így, két hét után rájöttem, hogy a tészta itt olyan, mint otthon a leves. Ebédnél és vacsoránál is mindig ez az első fogás, amit még legalább kettő követ. És akkor röviden a munkáról; tévedés azt gondolni, hogy olyan könnyű dolog gyerekekre vigyázni. Először is, nagyon nagy felelősséggel jár, másodszor pedig, a nap végére mindig úgy elfáradok, mintha lefutottam volna a Marathónt. Az én esetemben két fiúról van szó, akik közül különösen az idősebbik pont abban az életkorban van, amikor azt hiszi, hogy már felnőtt és mindet nagyon jól tud, ezért - ha szolidan is - de toppon kell lenni a fegyelmezésben, vagy legalábbis abban, hogy kontroll alatt tartsd a dolgokat. Aztán ott vannak a veszekedések, az egymás püfölése és a "pusztítsunk el mindent" játékok. De emellett ott vannak a közös játékok, a lelkes beszámolók, amiket olyan ügyesen próbálnak teljes egészében angolul elmondani, és a jóéjpuszik, mikor betakarom őket. Komfortérzetemhez nagyban hozzájárul a szülők kedvessége és segítőkészsége, ami nagyon sokat jelent, és érzem, hogy minden nappal egyre otthonosabban mozgok a ház falai közt. Már néhány olasz kifejezés is ragadt rám a gyerekektől, és roppantul büszkének éreztem magam, mikor tegnap olaszul csináltam végig a bevásárlást a szupermarketben. Természetesen szabadnapok is vannak, rendszerint a hétvégék, amikorra pedig kirándulásokat lehet szervezni, meglátogatni a környező nagyvárosokat. Már összeismerkedtem egy-két emberrel, akik rövid időn belül a barátaim lettek és készségesen megmutatják nekem a környékbeli nevezetességeket. A gyerekek rendkívül fantáziadúsak, nekem nem kell sokat azon agyalnom, hogy mit csináljunk napközben, mert nekik mindig vannak ötleteik a játékokat illetően. Én legtöbbször csak csatlakozom hozzájuk, de van, amikor csak leülök és szemmel tartom őket, mert éppen ketten is teljesen jól elvannak. Egymással nagyon összeszokott testvérpárról van szó, más családoknál ez lehet, hogy másképp működik. Jelenleg még sok mindenre rácsodálkozom; mi ez az újfajta, soha nem látott zöldség az asztalon? Miért van a moziban szünet a film közepén, amikor is bejönnek a terembe egy kocsi édeséggel és megpróbálják azt rásózni a nézőkre? Miért nem esznek köretet a húsokhoz? Miért adnak a gyerekeknek házi feladatot nyárra? És miért nem tudja éjjel 11-kor abbahagyni a bőgést a tehén az ablakom alatt? Ezek mind egy új kultúra részei, amiket hamarosan úgy is megszokok, és kíváncsian várom, hogy mit tartogat még az elkövetkező időszak.