A spanyol élet a házfalakon belül - avagy ilyen valójában spanyolnak lenni

Igaz, hogy laktam már fél évet Spanyolországban, de az elmúlt két hónapban egy teljesen új arcát ismerhettem meg az országnak és kultúrájának; egy sokkal bensőségesebb, valósabb arcát. Ismét vállalkoztam au pair nyári munkára, így erre a nyárra Valenciában kötöttem ki egy két kisgyermekes családnál. Rengeteget tanultam a gyereknevelésről, a kicsikkel való foglalkozásról, de emellett ennél is többet tanultam a spanyol életről. Két évvel ezelőtt hiába laktam Spanyolországban, az Erasmus alatt a saját életritmusom szerint éltem, most viszont alkalmazkodnom kellett egy családhoz, és úgy élnem a mindennapokat, ahogyan ők. Először is, a napirend teljesen másképp alakul, mint a magyaroknál. Később kelnek (még a gyerekek is), aminek persze nagyon örültem, mert így ébresztőt sosem kellett beállítanom a "munka"kezdéshez. A család fél tíz-tíz tájékában ébred, ezután jön a reggeli, ami rendszerint valami édes; keksz, muffin, lekvár. Ezután mindenki teszi a dolgát, takarítás, főzés, a gyerekek játszanak, lemegyünk a tengerpartra... Az ebéd magyar gyomorral nézve kicsit későn jön, három órakor, de idővel ezt is meg lehet szokni. Hideg tésztasaláta, sült hús, sok oliva bogyó és tonhal. Ezután következik az elmaradhatatlan szieszta. Rolók le, mindenki szusszan egyet. Öt-fél hat körül kelünk, én, mint babysitter, este nyolcig meg sem állok a gyerekekkel és a játékkal. Elnézést, délután nyolcig, merthogy itt a nyolc óra még délutánnak számít. Ezután fürdés, majd a gyerekeket felöltöztetjük a legszebb ruhákba, amiket csak el lehet képzelni. A kislánynak például olyan szép ruhácskái vannak, mint egy tizenkilencedik századi grófcsalád gyerekeinek. Masni a hajba, gyerekparfüm és mehetünk is a parkba a játszótérre. A játszótéren pedig minden gyerek hasonlóan csinos öltözékben hintázik és mássza a mászókákat. Kilenc-fél tíz fele hazaindulunk, a gyerekeket megvacsoráztatjuk, a legkisebb, egy éves baba el is megy aludni, de a három éves nővére velünk marad egész éjszaka és mesét néz a tv-ben. Átlagosan éjfél és éjjel egy között megy el aludni, akárcsak a felnőttek. A felnőttek később vacsoráznak, fél tizenegykor, de van, hogy tizenegykor kerül asztalra az étel. Ezt is időbe telt megszokni. A vacsora is bőséges, több fogásos. Ezt még beszélgetés követi, majd lassan mindenki aludni tér. 

A spanyol házakban is van valami tipikus, ami mindegyikben megegyezik. Például az ajtókon gombkilincs van, a padló minden helyiségben csempézett, a párnák nem négyzet alakúak, hanem hosszúkásak, és mindenki kint tereget, akkor is, ha nincs udvaruk; az ablak elé kifeszített zsinórokra akasztják ki a ruhákat. 

A spanyol családok sűrűn járnak el vacsorázni is, hetente többször. Sőt, szerintem többször esznek bárban, étteremben, mint otthon, különösen a fiatal baráti társaságok. Összejön egy tucat ember, beülnek valahova, és kezdődhet is a "comida para picar", vagyis a csipegetős vacsora.  A legtöbb helyen ugyanis nincs étlap, nem szokás fejenként rendelni valamit, hanem kis adagokban, csipegetni való falatkák érkeznek az asztalhoz, több turnusban. Először azt hinné az ember, hogy ezzel nem lehet jól lakni, de aztán hoznak még egy tányérral, meg még eggyel, a végén meg kidurransz, úgy tele leszel. Chipsszel kezdik a vacsorát, aztán jönnek a spanyol tortilla-kockák, pici rántott polipok, rántott tintahalkarikák, sajttál, tonhalsaláta, végül desszert. Az utcára kihelyezett asztaloknál két órán át cseverésznek a nagy társaságok, miközben csipegetik ezeket a falatkákat. Nagyon hangulatos esték ezek. A végén pedig mindenki egyformán fizet, mert a kivitt ételek árát egyszerűen elosztják a társaságban lévők számával.

Volt szerencsém megismerni azt is, hogy milyen élet a pici spanyol falvakban. Ezek tényleg nagyon kicsi, 100-200 fős falvak, pár utca és kész, de annál varázslatosabb helyek. Díszes csempével kirakott járdák, fehérre meszelt házfalak, ódon templomtorony. És mindenki ismer mindenkit. De tényleg mindenkit. És nem csak hogy ismerősök, hanem barátok is mindenkivel. Mikor az egy ilyen faluban élő barátnőmet látogattam meg, és az utcákon bandukoltunk, minden egyes szembejövő emberrel mosolyogva köszöntek, "Hola!", de nem csak köszöntek, de szoros ölelést váltottak, amit pár szavas beszélgetés követett; "Hogy vagy? Hogy van a férjed? És a kis Juanito? Láttad, hogy María milyen szép ruhát kapott a születésnapjára? stb." Minden egyes szembejövő emberrel, időssel, gyerekekkel egyaránt. Este pedig kiviszik a székeket a házak elé és körbeülve beszélgetnek fél éjszaka, egy-egy pohár bor mellett. A házak ajtói nyitva maradnak, a szomszédok körbejárják az utcákat és minden udvarba betérnek egy kis baráti szóváltásra. Mintha az egész falu egy nagy család lenne. Ilyenkor nyáron pedig falusi bulik vannak, minden nap fúvós zenekar vonul végig az utcákon, kis koncertek vannak a falvak kis terein, este pedig szabadtéri diszkó a fiataloknak. 

Spanyolország ismét szerelembe ejtett. Az emberek nyitottsága, boldogsága, felszabadultsága, a kultúrájuk színessége, az élet lüktető ritmusa most is magával ragadott és bátran mondhatom, hogy szívem egy része most már bizonyosan spanyol.