Három hete érkeztem meg második Erasmus városomba, Bergenbe. Norvégia második legnagyobb városát így három hét alatt meg lehetett ismerni annyira, hogy az ember kétség nélkül tudja, itt a természet az úr. A város maga a dél-nyugati fjordoknál fekszik, és okkal hívják a norvég fjordok kapujának; amerre csak megyünk a városban, mindenhol látni lehet a tengert. Nem azt a nyílt, végtelenségbe elnyúló kékséget, amit például Coruñában, az első Erasmus városomban, hanem a házak, dombok és hegyek közé benyúló, tavaknak tűnő tengert. Mivel Bergen után már csak apró szigetek vannak, így mikor elsétálunk valamerre, csak annyit látunk, hogy a házak mögött felbukkan a tenger, aztán a sarkon befordulva eltűnik, de arrébb,egy domb mögött megint ott van. A város egyik jellegzetessége tehát a fjordok, a másik pedig a hegyek. Bergent hét hegy veszi közre, kialakítva ezzel a helyiség külön, sajátos világát. Ha körbeforgatja az ember a fejét, úgy érzi, mintha oltalmazó bástyaként védenék őt a havas csúcsok. Ilyen körülmények között a norvég emberek kirándulásra teremtettek. Aki bergeni, annak kötelező a város hét csúcsának meghódítása, amiből kettőt a barátaim és én már az első héten kipipáltunk. Első alkalommal a Lovstakken nevű hegyet másztuk meg egy szép havas napon. Jobb dolgunk nem volt, így nekivágtunk a túrának, nem különösebben foglalkozva a havazással. Az út elején nem győztem gyönyörködni a tájban és a csizma talpa alatt ropogó hó hangjában, amit már olyan régen hallottam az enyhe otthoni telek miatt. Spanyol és német barátokkal vágtunk neki a csúcsnak, de az út egyre nehezebbnek bizonyult, ahogy haladtunk felfelé. Egy bizonyos magasság után, már olyan hóvihar volt, ami süvítve vágta az arcomba a havat és megfagyasztotta a hajam, s olyan tejfehér köd terült el mindenfelé, hogy sokat mondok, ha két métert láttunk előre. Térd fölé érő hóban emelgetve lábainkat, mentünk egészen a csúcsig, ahol azonban nem tudunk egy percnél tovább megmaradni, mert biztosra veszem, hogy belefagytunk volna a hóba. Esküszöm, ennyire télies telet még soha nem éltem ezelőtt. A várt szép kilátás a városra a magaslatról ugyan elmaradt, de mindenképpen életre szóló élmény volt. A második hegymászásunk a város leghíresebb hegyére, a Floyenre vezetett. Ide kabinos felvonó is visz, de megmászni sem olyan nehéz. Nagyon szép napos idő volt, tiszta, kék éggel, két spanyol és egy francia barátommal pedig kölcsönöztünk olyan műanyag csúszólapokat, amikre csak ráülsz, a lábaidat feltartod, és már csúszhatsz is a hóban. Életem legjobb ilyen csúszása volt, tekintve, hogy a hegy tetejétől egészen a legaljáig megállás nélkül lehetett csúszni a szerpentinen. A kilátás pedig erről a hegytetőről lélegzetelállítóan szép; látni lehet a fjordokat a királykék tengerrel, a várost körülölelő hegyeket, a hegyoldalakra épített színes kis házakat. 

A város egyébként nagyon modern. Az épületek és az utak jól karban vannak tartva, a közterületek tiszták, és mindenhol a legmodernebb berendezéseket találod. Én nem igazán vagyok híve az itteni túlmodernizálásnak, mert például minden ajtó vagy gombnyomásra, vagy kártyaleolvasásra, vagy kód beütésére nyílik, kifelé is, a kezedet sosem kell használnod a kilincs lenyomásához. Tulajdonképpen fölösleges, hogy kilincset tegyenek az ajtókra. Még a kollégiumban is ilyen ajtók vannak, a koli szobám ajtaja is egy chip odaérintésével nyílik, mint otthon a drágább szállodákban. A másik ilyen túlbonyolított modernizálás a mosást érinti. A koliban külön mosószoba van, aminek első használatához három ember és fél óra szükségeltetett. Itt is kártyaleolvasással történik a fizetés és a gép elindítása, ami nem éppen a legegyszerűbb módon van megoldva. Ezenkívül a norvégoknál más stílus uralkodik, ami egyből szembetűnő, ahogy elindulsz a városba. A házak nagyon színesek, élénk kékre, pirosra vagy sárgára vannak festve, és fából épülnek;vízszintes gerendák alkotják a falakat. A városközpontban van a leghíresebb ilyen házakból álló sor, az úgy nevezett Bryggen, ami még a Hanza korabeli germánok korából maradt meg. Régen friss halakat árultak itt, ma szuvenír üzleteknek és bároknak adnak helyet. Itt, a központban az utak is mások, apró kövekből van kirakva mind. 

Az időjárás pedig korántsem olyan borzasztó és hideg, mint amilyennek képzelnénk. Nincs hidegebb, mint Magyarországon ezekben a hónapokban, és a hegyek kivételével havazni sem havazik annyit, mint ahogy azt Skandináviáról gondolnánk. Egyáltalán nem kellett volna annyi vastag pulóvert hoznom, inkább több vékonyabbat, amikkel rétegesen lehet öltözködni. Az eső viszont sokat esik, tekintve, hogy a tengerparton vagyunk. Úgy látszik, én akaratlanul mindig ilyen helyeket válaszok ki úti célul, de egyáltalán nem bánom. Az is egy lecke, hogy az ember megtanulja túltenni magát a tényeken, hogy itt évi 320 napot esik az eső, és ez nem is annyira nehéz, mikor látom, hogy a helyiek közül ez senkit sem zavar, az utcák és terek mindig tele vannak emberekkel. A levegő friss, a természet gyönyörű, a város pedig különleges. 

Olvassátok az első, Spanyolországban töltött Erasmusomról szóló e-könyvet is!! Linkek az előző bejegyzésben