Aki volt már Erasmuson, az kétség kívül tudja, hogy a bulik csupán egy nagyon kis részét képezik magának az Erasmus élménynek, de az is bizonyos, hogy rengeteg van belőlük. A heti 3-4 parti lassan teljesen magától értetődőnek számított, de ebbe is bele kellett szokni, hiszen a szórakozást is más szokások övezik a spanyoloknál, mint otthon. Lássuk, mik is egy igazi spanyol fiesta félreismerhetetlen jegyei:

• Először is, egy buli soha nem kezdődik éjjel 1-nél korábban, de sok esetben teljesen fölösleges fél kettő vagy kettő előtt bemenni a szórakozóhelyre, mert 1-2 emberen kívül úgy sem lesz ott senki. Előtte persze a baráti társaságok összeülnek az egyik lakásban vagy egy pubban, de például a diszkókban kettőkor indul csak be az élet.
• Amennyivel később kezdődik, annyival tovább is tart. Legkorábban fél 6-kor zárnak a szórakozóhelyek, de sok van, amiben reggel 8-ig ropják. Míg otthon éjjel 3-4 között a legtöbb bulizó hazaindul, itt ez meg sem fordul a fejekben. A spanyoloknak nem szokásuk félúton feladni az éjszakát; ha buli van akkor az zárásik tart. Otthon zárás előtt már alig lézeng bent néhány olyan forma, akinek túl sok volt feles, ellenben a spanyol diszkók még akkor is zsúfolásig tömve vannak, mikor feloltják a villanyt és lejátszák az utolsó számot. Általános szokássá vált, hogy a reggeli zárásig való bulizás után elmentünk a téren egy korán nyitó helyre reggelizni, és csak ezután indultunk haza. 
• A jobbfajta helyeken belépőt kell fizetni, viszont csak egy bizonyos időpont után. A jól futó diszkók egyik jellemzője viszont az, hogy minél később telnek meg emberekkel; míg egyes helyek kettőkor már kezdenek megtelni, addig ezek panganak az ürességtől. Néhol hajnali 4, néhol 5 óra az a határ, amin túl már ki kell fizetni a 6 eurót, ha be szeretnél menni, ezért mielőtt elütné az óra a 4-et vagy 5-öt, egész csapatok indulnak meg sietve, kapkodva, társaikat sürgetve, hogy még időben átérjenek a másik helyre az ingyenes bejutásig.
• A zene egy külön világot varázsol a színes fényekkel megvilágított, sötét táncparkettre. Első alkalommal csak zavarodottan néztem, hogy "ez meg mi?", mert az otthon szokásos amerikai slágereket nem igazán játszák. Helyettük mindenhol egyfajta latino zene, a reggaeton szól. Ezek Latin-Amerikából kiindult, spanyol nyelvű, rendkívül ritmusos számok, amik hamar belemásznak az ember fejébe. Eleinte nem kedveltem, mert nem ismertem, de aztán ahogyan vidám emlékek láncolata kezdett köréjük fűződni, már nem bírtam volna elképzelni egy Erasmusos bulit nélkülük.
• A spanyol és latino fiúk tudnak táncolni, méghozzá nem is akárhogyan! Az otthoni, többségében sörrel a kezükben ide-oda ingadozó fiúk után a spanyol bulikban az állam is leesett. Végigtáncolják veled a parkettet, megpörgetnek, vezetik a lépéseidet, és mellettük úgy érzed, mintha te lennél Catherine Zeta-Jones a Zorróban.
• Fáradt lábakkal, kitáncolva magad kimenni az erkélyre vagy a dohányzóba és a fekete, végtelen tenger hullámaiba révedni egy hajnali beszélgetés közben olyan érzésekkel tölti meg a lelket, amit máshol még sosem éreztem. Úgy érzed, mintha megállna az idő és ez a pillanat örökre benned marad. Aztán végignézni a barátokkal, ahogyan a mályvaszínű óceán és égbolt találkozásánál felkel a Nap...

Írd meg kommentben, hogy a te Erasmusos városodban hogyan szórakoztok! :)    

A magyar felsőoktatási rendszernek is vannak jó pontjai, de valljuk be, sok a régimódi módszer és hiányzik belőle a gyakorlatközpontúság. Az Erasmus során úgy kezdtem el járni az Erasmusos városom egyetemére, mintha mindig is oda jártam volna; új osztálytársaim, új tanáraim lettek, élhettem minden az egyetem adta lehetőséggel, akár csak bármelyik odavalósi hallgató, ugyanakkor ugyanazokat az elvárásokat és követelményeket támasztották velem szemben is, mint a többiekkel szemben. Meg kellett szoknom egy teljesen új oktatási rendszert. Az elején voltak dolgok, amikre csak a szemem forgattam, hogy ez miért van így, de mire már egészen otthonosan mozogtam az egyetem falain belül, rájöttem, hogy mind ezeknek meg van a pontos céljuk és funkciójuk a rendszerben. Én nyelvészetet és irodalmat hallgattam, így a Filológia (nyelvészet, kultúra, irodalom) tanszéken szerzett tapasztalataimról tudok mesélni nektek.

Az első furcsaság, amivel szembesültem, az még az órarendem összeállításakor tűnt fel. A helyi koordinátorom elmagyarázta, mikor felhúzott szemöldökkel meredtem a papírra, hogy itt nem szoktak egy félévre 10 vagy még annál is több tantárgyat felvenni a hallgatók, hanem csak 5-öt, maximum 6-ot, viszont itt egy kurzus háromszor van egy héten, három különféle óratípusban, hogy megfelelően elmerülhessen benne a diák, hogy azt a bizonyos témát több nézőpontból is tanulmányozhassa, hogy megkapjon minden lehetséges tudást ahhoz, hogy sikeres vizsgát tegyen majd belőle. E szerint egy kurzusból van egy olyan típusú óra, mint otthon az előadás; sokan ülünk bent rajta, a tanár magyaráz, mi jegyzetelünk. Ezt az óratípust az elméleti, teóriai tudás átadásának szánják. Aztán van olyan óra, ahol az előadáson résztvettek fele van jelen. Itt már a diákok is aktívak, vannak csoportfeladatok, házinak projekteket kell készíteni. A harmadik fajta órán csak egészen kevesen vagyunk, max. 8-10 fő. Ezeken az órákon sokat beszélgetünk, mindenki elmondhatja a saját véleményét a témában, ami főleg az irodalom terén nagyon jó ötlet, a nagy fő témának pedig részekre lebontott, kisebb elemeit nézzük meg részletesen. Tehát egy kurzusból három órára jártam be egy héten, amikből csak egyre vagy nagy ritkán kettőre kellett házi feladatot készíteni, és ezek a házik sem agyzsibbasztó feladatok, hanem maximum 20 perc alatt elkészíthető, rövid összegzései az órán tanultaknak. Kevesebb a kötelező irodalom is, amit szerintem egyaránt lehet pozitívumnak és negatívumnak is tekinteni. A bölcsészeket ismerve tudom, hogy nem jellemző a kurzusonként fél tucat 500 oldalas könyv, regény végigolvasása, ezért talán az itteni tanároktól egy reális döntés volt, hogy csak előre megadott fejezeteket tettek kötelezővé a vizsgára is.

A következő meglepetés rögtön az első órán ért. A tanárnő ismertette a követelményeket a félévre vonatkozóan, aztán hozzátette, hogy mindenki próbáljon meg rendesen tanulni, hiszen senki sem akar 5-öst kapni. Én csak néztem rá zavarodottan; miért ne akarnék 5-öst kapni? Nos, óra után megkérdeztem az osztálytársaimat, akik elmagyarázták, hogy itt 1-től 10-ig vannak az osztályzatok, az 5-ös pedig annyit jelent, hogy épphogy átmentél, tehát otthon ez a kettes lenne. Itt a 8-astól számít jónak egy osztályzat, a 7-es sem olyan rossz még, de ha jó kurzusjegyet akarok félév végére, akkor igyekezzek 8-asokat és 9-eseket szerezni. Később kezdtem rájönni, hogy ez nem is hülyeség, sőt sokkal jobb, mint otthon az 5-ös skálán való osztályzás, hiszen ez alapján konkrétan a dolgozatod százalékértékét kapod meg a jegyben is. Ha például 60%-os lett a dolgozatod, akkor 6-ost kapsz rá, ha pedig például 73 százalékos lett, akkor 7,3-ast kapsz rá. Ezen a módon szinte minden diák különböző jegyeket kap, amik sokkal jobban fogják tükrözni az egyéni tudást.

Az is egyértelmű pozitívuma a spanyol rendszernek, hogy a legkorábbi óra 9-kor kezdődik, így egy órával tovább aludhatok. Ez, azt hiszem, a spanyol társadalmi berendezkedés miatt van így. A spanyolok ugyanis alapból későn vacsoráznak, későn fekszenek le, ezért később is fognak felkelni, amit a nap állása alakíthatott ki talán, mivel itt nincs időeltolódás, de a Nap később kel fel. Viszont nincsenek este 6-ig, 8-ig órák, mint otthon. Egyszer volt egy héten délután fél 4-ig órám, és akkor a mi csoportunk volt az utolsó, aki kiment a suliból. Azt hiszem, ezt azért sikerült így kialakítaniuk, mert a Filológia Tanszék önmagában nem nagy és megoldható egy olyan órarend összeállítása, ami belefér ebbe az időszakba.  

Az is nagyon tetszett, hogy itt nem kell felvenni a vizsgákat az interneten keresztül, mint otthon. Itt megmondják az időpontot és pont. Ez nem szokott probléma lenni, mivel kapunk elég időt a felkészülésre, kb. 2-2 és fél héttel a szorgalmi időszak lezárta után van az első vizsga. A gond talán az lehet, hogy csak egyszer lehet javítani, aminek szintén meghatározott időpontja van, egy hónappal később. Felkészülni van idő, de ez az időpont már jócskán belelóg a karácsonyi szezonba vagy a nyáriszünetbe, ami már kevésbé jó.

Összességében jól éreztem magam a kinti egyetemen. A tanárok segítőkészek, az osztálytársaim aranyosak és közvetlenek voltak. Amellett, hogy a leadott anyagokat megértettem, a feladatokat jól megcsináltam, jó jegyeket szereztem és kihasználtam az egyetem nyújtotta lehetőségeket, talán a legfontosabb mégis az volt, hogy az új közösség befogadott, és néhány nap elteltével már úgy éreztem köztük magam, mintha mindig is idejártam volna.    

A la corunai egyetem ideérkező Erasmusosokat segítő csapata olyan programokat szervezett nekünk, amiket míg élek, nem felejtek el. Ezek a programok olyan emlékeket szereztek nekem, amik közt vannak, amik megmosolyogtatnak, nosztalgiát ébresztenek bennem, aztán amik kicsit vadra sikerültek és olyanok is, ahonnan több a fénykép, mint az emlék, de ezekről majd egy másik bejegyzésben...

A lényeg, hogy már a legelején tele voltunk olyan programokkal, amik szoros közösséggé kovácsolták a világ egymástól távoli pontjairól érkezőket. Számomra az egyik legemlékezetesebb program a tapas est volt. Te tudod, mi az a tapas? Nos, ez egy többféle ételből álló, kisebb kajaadag, amit éttermekben szolgálnak fel rágcsálni valóként az ital mellé. Az Erasmuson minden kedden tapas est volt. Spanyolországban vannak úgynevezett tapas bárok, és az ilyen helyek valamelyikében gyűltünk össze minden kedd este. Te annyi embert nem láttál még egy helyen, még egy sztárséf éttermében sem, mint itt. Minden alkalommal több mint százan voltunk, egy nem túl nagy helyiségben. A sötét, esőtől áztatott járdán sietve az estre, már messziről hallod a kiszűrődő zsibongást, beszélgetést, nevetést, zenét, amikor pedig belépsz, megcsapja az orrodat a frissen rántott citromos polip és a galíciai sör illata. Igen, leggyakrabban rántott polip, krumplis paella, vagy valami halfajta került terítékre, meg valamilyen forró paradicsomszósszal töltött golyó, amiről sosem tudtuk meg, hogy pontosan micsoda, de baromi finom volt. Ilyenkor összetoltunk egy csomó asztalt, hogy nagy beszélgetőköröket alakítsunk ki, ahol felelevenítettük a hétvégi bulikat. Általában minden széken ketten vagy hárman ültünk, és még így sem jutott mindenkinek hely. Ez volt az az alkalom, amikor az összes ismerősöddel találkozhattál, azokkal is, akikkel a buliban véletlen elkerültétek egymást vagy akikkel nem alakult ki köztetek olyan szoros kapcsolat, de a tapas esten mindig tudtok egy jót dumálni. Nem kell más, csak egy üveg sör a kézbe, meg az ingyen tapas tál, ami minden megvett ital után járt, és máris indulhatott a kedd este, ami gyakran a közeli klubok valamelyikében tartott bulival folytatódott...   

Megkezdeni az Erasmust egy olyan pillanat, amire szerintem minden Erasmusos egész életében emlékezni fog, aki pedig még az út előtt áll, annak gyakran kavarog a fejében, hogy milyen is lesz majd, mint ahogyan nekem is.

Este érkeztem. Mikor kiléptem a repülőtérről, aztán pedig buszra szállva beértem a városba, már fekete volt az ég. A sötétséget azonban temérdek autó fényszórója és a hatalmas házak oldalain álló hatalmas plakátok színesen izzó fénye világította be. Óriási volt az alul- és felüljárókon keresztülhajtó forgalom, és minden vibrált és nyüzsgött körülöttem, az emberek és a fények hada pedig meglehetősen szokatlan volt a kisváros után, ahonnan jöttem. Én itt tuti, hogy el fogok tévedni. Ha nappal érkeztem volna, szerintem akkor is ezt gondoltam volna, és habár kíváncsian pislogtam ki a busz ablakán, azért feltettem magamban a kérdést: hogy fogok én itt egyedül boldogulni? Ez a kérdés aztán napokon belül értelmét vesztette. Először is, ha az élet úgy hozza, mindannyian képesek vagyunk a saját lábunkra állni, még akkor is, ha előtte édesanyánk főzött, mosott és takarított ránk. Másodszor, az Erasmus alatt az ember sosincs teljesen egyedül. Sokan kérdezték, hogy olyan-e az Erasmus, amilyennek elképzeltem. Nos, nekem nem igazán voltak elvárásaim az út előtt, de azért az első napokban így is elcsodálkoztam ezen-azon. Például, a spanyolok sokféle olyasmit megesznek, ami otthon nem túlságosan számít ehetőnek. Így kissé elkerekedett a szemem, mikor az egyik szupermarket hűtőpultjának ajtaját chicken nuggets reményében félrehúzva egy óriási, összefagyott, lila polip meresztette felém a csápjait, amit - ahogyan később kiderült - itt előszeretettel fogyasztanak nyersen is. A másik megdöbbentő dolog az időjárás volt. Naivan azt hittem, hogy ha Spanyolországba jövök, egyből mehetek napozni a partra a pálmafák közé, még akkor is, ha éppen február van, hiszen Spanyolországban vagyok! Hát, azzal nem számoltam, hogy az ország leghidegebb részére érkeztem, ahol ebben az időszakban előfordul, hogy hűvösebb van, mint Svédország egyes részein. Emellett az eső is folyton esett, reggelente az ablakon kinézve átfutott az agyamon, hogy lassan akár bárkát is kezdhetnénk építeni. De ezek felett mindig ott volt az az ezernyi pillanat, amiért meg akarod ismerni a világot, tehát amiért Erasmusra mész; itt tényleg ingyen van a bevásárlószatyor  és az eladó még bele is pakol nekem? Itt valóban diákként ingyen mehetek be szinte minden létesítménybe? Itt komolyan egymásnak teljesen idegen emberek egy jót tudnak beszélgetni a buszmegállóban? Tényleg ennyire finom az itt gyártott sör? Az komoly, hogy az itteni órák legkorábban 9-kor kezdődnek és nem kell bent lenni este 8-ig, de még csak 6-ig sem? A tengerparti naplementék valóban ilyen elképesztően gyönyörűek? Az Erasmusos barátaid rövid időn belül tényleg az itteni családoddá válnak, akik nélkül már nem tudod elképzelni a napjaidat? És ezek mind olyan élmények, amik az első héten varázsoltak csodálkozást az arcomra. Az Erasmus egyik szépsége pedig az, hogy mindegy, mióta vagy kint, minden napra jut belőlük.