Egyik nap alkonyat tájékán a városban sétálgattunk. Már éppen hazafelé vettük az irányt, mikor az egyik utcából hangos zenét és énekszót hallottunk. Mindannyian kíváncsiak voltunk rá, így arra kanyarodtunk. Az utcában óriási embertömeg csődült össze; a férfiak fehér köpenyben és piros sapkában dobokat vertek, a nők énekeltek, a menet elején pedig egy lovon ülő, fehér ruhás nő haladt. Elzenéltek egy dalt - olyan tradícionális arab hangzásút - majd továbbindultak. Mi követtük őket, a kíváncsiságunk még mindig kitartott. Biztosan esküvő, vélekedtünk. Meg is magyaráztuk magunknak, hogy ez itt a násznép, a lovon ülő nő a menyasszony, a férj pedig valószínűleg abban a nagy, fehér sátorban várja őt, ami felé a menet haladt. Egy-két diák a nyelviskolában mesélte is, hogy ilyen sátrakban szokták tartani a nagy ünnepségeket. A sátor előtt pár méterrel megtorpantunk. Odabent rákezdtek a zenére, ami hangszórókból szólt, felzendítve az egész környéket. Már éppen indultunk volna, mondván, ennél többet úgy sem láthatunk, mikor egy fiatal, mosolygós, hosszú fekete hajú lány kiszaladt elénk, s a kezével befelé invitálva arabul behívott minket a sátorba. Mondtuk, hogy nem értjük, meg, hogy ugyan, nem, mi már menni készültünk. Ekkor ő angolra váltott, s igen jó nyelvtudással újra elmondta, hogy örömmel várnak bennünket is odabent az ünnepségre. Mi elkezdtük mondani, hogy nem akarjuk zavarni az ifjú párt, mire a lány elnevette magát; ez nem esküvő, hanem iszlám körülmetélési parti. Elkerekítettük a szemünket egy pillanatra, a lány pedig felkapott egy kisfiút a mellette lévő asztal mellől, s karjában odahozva hozzánk, bemutatta nekünk az ünnepeltet. A körülbelül másfél éves kisfiú nagy, fekete szemekkel pislogott ránk, gyönyörű fehér ingbe, piros mellénybe, piros nadrágba és magasított, kerek, piros kalapba öltöztetve. Az előző nap metélték körül, ma este pedig ünnepséget tartanak a tiszteletére. A lány olyan kedvesen és őszintén invitált minket, hogy a végén elfogadtuk a meghívást. Amint beléptünk a sátorba, rögtön ott termett pár fiatal fiú, hogy széket kerítsen nekünk. A sátor falai arannyal átszőtt zöld és bordó szőnyegekkel voltak díszítve, a földön ugyancsak mindenhol szőnyeg volt, a vendégsereg pedig nagy, kerek asztalok köré gyűlt. A túlsó végében komlex dj pult állt, onnan szólt a tradícionális marokkói és algériai zene, egy fiú pedig mikrofon mögött énekelt. Amint leültünk, rögtön bemutatkozott nekünk az egész asztaltársaság; csak nők voltak, mivel itt külön női és férfi asztalok voltak (a nők elnyomó többségben, kb. 6 asztal volt nőkkel körülvéve, és csak kettőnél ültek férfiak), és mindannyian érdeklődve fordultak felénk, hatalmas mosollyal az arcukon. Üdvözöltek minket Marokkóban, üdvözöltek a kisvárosban és üdvözöltek, amiért eljöttünk az ünnepségre. Ők csak arabul beszéltek, csak a minket meghívó lány tudott angolul, de ő mindvégig készségesen tolmácsolt minden mondatot. Aztán sorra jött bemutatkozni egy tucat másik ember is; a lány bemutatta őket nekünk; ő itt a bátyám, ő a nővérem, ő az unokatestvérem, ő a nagymamám, ő is az unokatestvérem, meg ő is az unokatestvérem, mondta. A fiúk kezet nyújtottak, a nők puszit adtak. Kis idő múlva a meginvitálónk felpattant a székről és lelkesen kiáltotta, hogy táncra fel! Valóban, a társaság nagy része az asztalok közti téren táncolt. Mi is felálltunk és táncba indultunk, ha már egyszer ott voltunk egy ilyen ünnepségen. A lány kézen fogott és mutatta a lépéseket, hogy hogyan kell érezni a ritmust. Érdekes volt, hogy csakis a nők táncoltak, a férfiak hátul ültek a székeken és csak beszélgettek, a nők viszont úgy elengedték magukat, hogy azt még egy nyugati diszkóban is megirigyelnék; a hijab lekerült, kiengedték a hosszú, fekete hajukat és úgy rázták a fejüket, mintha egy rock koncerten lettünk volna, a csípőjüket pedig irigylésre méltóan tekerték. Tánc után érkezett a vacsora. Nők a női asztalok köré, férfiak a férfi asztalok köré ültek. Először egy ezüst edényt hozott a felszolgáló, és egy kannából vizet öntött bele magasról, aminek folyama alatt kezet kellett mosni, aztán egy asztal körül körbeadott töröközőbe töröltük meg. A főfogás csirke volt. Egy nagy, egész sült csirke, érdekes szósszal megkenve. Marokkói kenyeret kapott mellé mindenki, de nagy csodálkozásomra evőeszköz nem járt a fogáshoz. Néztem, hogyan csinálják a többiek és utánoztam őket; törtek egy falatot a kenyérből, majd a kezükkel és a kenyérrel együtt elkezdtek falatokat kiszedni a csirkéből. Se tányér, se kés-villa, csak az asztal közepén nagy tálcán a csirke, és mindahányan egyszerre, kézzel és kenyérrel kimarkolásztuk belőle a falatokat. Ezután desszert következett, ami az úgy nevezett rfisa volt. Ez is nagy tálcán érkezett az asztal közepére; leginkább a cérnametélthez hasonló tészta volt, porcukorral és fahéjas darált dióval megszórva. Nagyokat nevettünk, mikor az egyik asszony arabul magyarázta és mutatta nekünk, hogyan is kell ezt enni. Ugyanúgy kézzel kiszedsz egy maroknyi tésztát, a kezedben rázogatva nagyjából gombóccá formálod, aztán bedobod a szádba. Érdekes volt így enni, de minden nagyon finom volt és a vacsora végére már egyáltalán nem voltam szégyenlős kézzel falatozni, mert itt ezt így kell, így szokás. Nem sokkal később hazaindultunk, mert már igen későre járt, de a parti még sokáig folytatódott a sátorban; a nők újra felálltak táncolni, a zene pedig még hangosabban zengte be az utcákat. Nagyon pozitív élmény volt számomra ez a random programmal telt este, hiszen a helyiek gondolkodás nélkül behívtak minket, idegeneket, megosztották velünk az ételt, a hangulatot, a szokásaikat. Ismét bebizonyosult, hogy a marokkóiak vendégszeretete és kedvessége nem ismer határokat.