Erasmus alatt az a remek ötlete támadt a társaságunknak, hogy szervezzünk egymásnak vacsoraesteket, ahol a házigazda mindig a saját nemzete ételeit készíti el és azokkal vendégeli meg a többieket. Az ötlet bevált, és minden szombat este más-más barátunk albérletében gyűltünk össze, hogy belekóstoljunk az ínyencségekbe. Voltam olasz, cseh, ecuadori, spanyol, chilei, mexikói és francia vacsoraesten, ahol recepteket osztottunk meg egymással, megdumáltuk a hét történéseit, társasjátékokat játszottunk, kártyáztunk, aztán bulizni indultunk. Én is tartottam egy magyar vacsoraestet, aminek hatalmas sikere lett a barátaim körében. Persze nem könnyű egy ilyet kivitelezni, mert húsz-huszonöt főre több fogásban főzni meglehetősen nehéz dolog, és aztán jönnek a buktatók, hogy az adott országban nem lehet olyan hozzávalókat kapni, ami a te ételedbe kellene, de persze mindent megoldottunk és a végén mindig mindenki szuperül érezte magát. Teljesen más ez, mintha elmennél egy olyan étterembe, ahol az adott nemzet ételeit főzik, mert itt nem egy esetben olyan hozzávalók kerültek az ételekbe, amiket a szakácsuk otthonról hozott magával (így például a mexikói chilipaprika, vagy az én esetemben a pirosarany) és a barátaink a saját családjuk vagy édesanyjuk receptjei szerint főztek, amivel igazi bepillantást nyerhettünk az autentikus konyhákba. Az itt szerzett élményeket maradandó tapasztalatként viszem magammal, mert azóta én is sokszor készítem el ezeket a más kultúrájú ételeket, egy kis olasz, francia, chilei, mexikói, spanyol, ecuadori vagy cseh ízt varázsolva az otthoni asztalra. A képeken az ecuadori és a magyar vacsoraesteket láthatjátok. Az előbbinél ceviche tenger gyümölcseivel, az utóbbinál gulyásleves és rakott krumpli volt terítéken.