Úton Erasmusszal - ötletek diákoknak

2019\02\18

Exploring Morocco

Going to Morocco alone and spending there almost a month was not an easy decision at all. Although it seemed to be easy to buy the flight ticket and be happy with the thought of an other adventure, as I got closer and closer to the date of departure, I felt more and more unsure. After all what you hear about arabic countries and the islam religion in the European media, most people are concerned to go to a place like that. And almost all of my friends and relatives were strongly against my idea; "you're crazy that you want to go there. Those people are dangerous, they will rob you, hurt you, rape you. You're crazy!" Yes, maybe I was crazy to step out of my comfort zone inspite of all these comments and finally this turned out to be the right decision. But before telling you anything, it is important to state that you should gather information about the place before going there, especially if it's another culture. You should know what to expect and have a general overview in order not to be surprised on locals' attitudes and not to behave in a way that would be surpising for them. 

In this post I would like to give a kind of summing-up about the people and places of Morocco. The most outstanding thing about Moroccans was their kindness and generosity. It was present from the moment I got on the plane still in Budapest, until the last moment of leaving the country. When I sat down on my seat on the plane, an American guy was sitting next to me, by the window. Soon a Moroccan guy came, who originally had the seat by the window. A European reaction would have been to swap seats, so that everybody would sit where their ticket says, but the Moroccan boy said with a smile "don't worry, stay there. You're a guest in my country so you should see the landscape while landing in Marrakesh." Upon arrival every person whom I met said "welcome to Morocco!" and they really meant it. I could see in their eyes that they were really happy that I chose their country as my destination. Everywhere I went, the taxi driver, the shopkeeper, the teachers at the school I volunteerd for, kids on the street, and every random person we talked to in the city said "welcome to Morocco! Welcome to my country!" They are also very generous people, for me in a surprising way. In Europe it is quite unusual to have people share their food with you and invite you to their home if you are not super close friends. In Morocco, totally unknown people invited me to have tea with them in the hammam, students of the school whom I haven't even talked to shared their food with me and I got invitations from people whom I only knew for a couple of days. My first thought was "why do you treat me this way if I haven't done any special good to you?" But later I thought "yes, people CAN behave this way as well and a human being actually SHOULD treat another human being this way." Moroccan people are truly an exemplary nation of this. But if we're talking about behaving, I should mention some aspects of public behaviour that I observed during my stay. First of all, Moroccans are more humble in their appearance because of religious reasons, so one should avoid too short or too revealing clothing. I didn't have problems with this since I was there in january and you still need a sweater or a jacket and long jeans there but you should try to wear something long-sleeved during the hotter period as well. It is not only for respecting the locals but also for escaping the unwanted stares, especially if you're a woman. by the way, foreign women can get plenty of stares out on the streets but in the wast majority of the cases these stares are totally harmless. Local guys look at you because you're different and an unusual spectacle for them and not for any other reason. They might talk to you saying "Hi, how are you?"(mostly in French, this is the 2nd language in the country and most Moroccans speak it fluently or very good) The best is to simply ignore them and walk on decidedly but if you're a group of people or those are children who say this to you, you can answer them and have a little chat. Moroccans are an open nation, talking on the streets even with unknown people is natural to them. Putting a scarf on your head, covering your hair is also a ggod idea, especially in the countryside, since in bigger cities people are used to tourist. Another good thing to know is about night-outs. For women alone I wouldn't recommend it. Grab a guy or go with a group of people! Firstly it's not because of safety issues. Safety is quite okay in Morocco. As long as you don't do things that your common sense tells you not to do, you should't be worried about safety. Night-outs are for another reason; it is more culture-based, a well-educated, good girl simply doesn't spend nights outside of the house, therefore if you do so, you might be seen as a girl working on a night-shift, if you know what I mean. Otherwise, people are open, friendly, incredibly kind and take a good care of their visitors. To get to know their thoughts, culture and way of life, chatting with the students of the language school was indispesable. I volunteered at an afternoon language academy and had the chance to talk with Moroccans from the age of 6 until the age of mid 50, with women and men from different backgrounds, about many different topics such as friendship, travelling, internet, superstitions, dreams, dating, relationships and religion. Some of these talks had great impact on me and helped me a lot in shaping a real image of Moroccan culture. 

The country is very particular. Being the first African country I had seen, it seemed to me very different from what I'm used to. The arquitecture is so impressive with all its simmetry, colors and shapes. There are cities that are entirely white, entirely red or entirely blue. Palm trees and olive trees are everywhere and the streets always smell special kinds of spices. Moroccan cusine is the number one for me so far, with so many spicy, special dishes. If you go, you have to eat local streetfood! It's also very cheap, actually so cheap that I couldn't want to believe the prices at the beginning. And what you need to know: most of the things don't have an exact price. you have to bargain for everything, except for some fancy restaurants and supermarkets. Also, even in some restaurants you can bargain and vendors love to do it. Cities are generally clean; you can see more dirt at the city borders or at the medina, which is the market place and can be considered as a separate small city. There are thousands of people walking on their narrow streets each day, so they get dirty easily but Moroccans care much for cleanliness, so in the early morning everything is tidied up. Morocco is a welcoming country with a lot to offer. Locals are always proud to show you their food, their sceneries and their customs, and in general, they are proud to have you there. 

dscn6604.JPG

travel africa morocco adventureinmorocco

2019\01\31

Meghívás egy marokkói esküvőre... vagy mégsem az, aminek látszik?

Egyik nap alkonyat tájékán a városban sétálgattunk. Már éppen hazafelé vettük az irányt, mikor az egyik utcából hangos zenét és énekszót hallottunk. Mindannyian kíváncsiak voltunk rá, így arra kanyarodtunk. Az utcában óriási embertömeg csődült össze; a férfiak fehér köpenyben és piros sapkában dobokat vertek, a nők énekeltek, a menet elején pedig egy lovon ülő, fehér ruhás nő haladt. Elzenéltek egy dalt - olyan tradícionális arab hangzásút - majd továbbindultak. Mi követtük őket, a kíváncsiságunk még mindig kitartott. Biztosan esküvő, vélekedtünk. Meg is magyaráztuk magunknak, hogy ez itt a násznép, a lovon ülő nő a menyasszony, a férj pedig valószínűleg abban a nagy, fehér sátorban várja őt, ami felé a menet haladt. Egy-két diák a nyelviskolában mesélte is, hogy ilyen sátrakban szokták tartani a nagy ünnepségeket. A sátor előtt pár méterrel megtorpantunk. Odabent rákezdtek a zenére, ami hangszórókból szólt, felzendítve az egész környéket. Már éppen indultunk volna, mondván, ennél többet úgy sem láthatunk, mikor egy fiatal, mosolygós, hosszú fekete hajú lány kiszaladt elénk, s a kezével befelé invitálva arabul behívott minket a sátorba. Mondtuk, hogy nem értjük, meg, hogy ugyan, nem, mi már menni készültünk. Ekkor ő angolra váltott, s igen jó nyelvtudással újra elmondta, hogy örömmel várnak bennünket is odabent az ünnepségre. Mi elkezdtük mondani, hogy nem akarjuk zavarni az ifjú párt, mire a lány elnevette magát; ez nem esküvő, hanem iszlám körülmetélési parti. Elkerekítettük a szemünket egy pillanatra, a lány pedig felkapott egy kisfiút a mellette lévő asztal mellől, s karjában odahozva hozzánk, bemutatta nekünk az ünnepeltet. A körülbelül másfél éves kisfiú nagy, fekete szemekkel pislogott ránk, gyönyörű fehér ingbe, piros mellénybe, piros nadrágba és magasított, kerek, piros kalapba öltöztetve. Az előző nap metélték körül, ma este pedig ünnepséget tartanak a tiszteletére. A lány olyan kedvesen és őszintén invitált minket, hogy a végén elfogadtuk a meghívást. Amint beléptünk a sátorba, rögtön ott termett pár fiatal fiú, hogy széket kerítsen nekünk. A sátor falai arannyal átszőtt zöld és bordó szőnyegekkel voltak díszítve, a földön ugyancsak mindenhol szőnyeg volt, a vendégsereg pedig nagy, kerek asztalok köré gyűlt. A túlsó végében komlex dj pult állt, onnan szólt a tradícionális marokkói és algériai zene, egy fiú pedig mikrofon mögött énekelt. Amint leültünk, rögtön bemutatkozott nekünk az egész asztaltársaság; csak nők voltak, mivel itt külön női és férfi asztalok voltak (a nők elnyomó többségben, kb. 6 asztal volt nőkkel körülvéve, és csak kettőnél ültek férfiak), és mindannyian érdeklődve fordultak felénk, hatalmas mosollyal az arcukon. Üdvözöltek minket Marokkóban, üdvözöltek a kisvárosban és üdvözöltek, amiért eljöttünk az ünnepségre. Ők csak arabul beszéltek, csak a minket meghívó lány tudott angolul, de ő mindvégig készségesen tolmácsolt minden mondatot. Aztán sorra jött bemutatkozni egy tucat másik ember is; a lány bemutatta őket nekünk; ő itt a bátyám, ő a nővérem, ő az unokatestvérem, ő a nagymamám, ő is az unokatestvérem, meg ő is az unokatestvérem, mondta. A fiúk kezet nyújtottak, a nők puszit adtak. Kis idő múlva a meginvitálónk felpattant a székről és lelkesen kiáltotta, hogy táncra fel! Valóban, a társaság nagy része az asztalok közti téren táncolt. Mi is felálltunk és táncba indultunk, ha már egyszer ott voltunk egy ilyen ünnepségen. A lány kézen fogott és mutatta a lépéseket, hogy hogyan kell érezni a ritmust. Érdekes volt, hogy csakis a nők táncoltak, a férfiak hátul ültek a székeken és csak beszélgettek, a nők viszont úgy elengedték magukat, hogy azt még egy nyugati diszkóban is megirigyelnék; a hijab lekerült, kiengedték a hosszú, fekete hajukat és úgy rázták a fejüket, mintha egy rock koncerten lettünk volna, a csípőjüket pedig irigylésre méltóan tekerték. Tánc után érkezett a vacsora. Nők a női asztalok köré, férfiak a férfi asztalok köré ültek. Először egy ezüst edényt hozott a felszolgáló, és egy kannából vizet öntött bele magasról, aminek folyama alatt kezet kellett mosni, aztán egy asztal körül körbeadott töröközőbe töröltük meg. A főfogás csirke volt. Egy nagy, egész sült csirke, érdekes szósszal megkenve. Marokkói kenyeret kapott mellé mindenki, de nagy csodálkozásomra evőeszköz nem járt a fogáshoz. Néztem, hogyan csinálják a többiek és utánoztam őket; törtek egy falatot a kenyérből, majd a kezükkel és a kenyérrel együtt elkezdtek falatokat kiszedni a csirkéből. Se tányér, se kés-villa, csak az asztal közepén nagy tálcán a csirke, és mindahányan egyszerre, kézzel és kenyérrel kimarkolásztuk belőle a falatokat. Ezután desszert következett, ami az úgy nevezett rfisa volt. Ez is nagy tálcán érkezett az asztal közepére; leginkább a cérnametélthez hasonló tészta volt, porcukorral és fahéjas darált dióval megszórva. Nagyokat nevettünk, mikor az egyik asszony arabul magyarázta és mutatta nekünk, hogyan is kell ezt enni. Ugyanúgy kézzel kiszedsz egy maroknyi tésztát, a kezedben rázogatva nagyjából gombóccá formálod, aztán bedobod a szádba. Érdekes volt így enni, de minden nagyon finom volt és a vacsora végére már egyáltalán nem voltam szégyenlős kézzel falatozni, mert itt ezt így kell, így szokás. Nem sokkal később hazaindultunk, mert már igen későre járt, de a parti még sokáig folytatódott a sátorban; a nők újra felálltak táncolni, a zene pedig még hangosabban zengte be az utcákat. Nagyon pozitív élmény volt számomra ez a random programmal telt este, hiszen a helyiek gondolkodás nélkül behívtak minket, idegeneket, megosztották velünk az ételt, a hangulatot, a szokásaikat. Ismét bebizonyosult, hogy a marokkóiak vendégszeretete és kedvessége nem ismer határokat. 

2019\01\28

Marokkó felfedezése

Az Erasmuszos hónapjaimat teljesen kihasználva új világlátó program után kellett néznem, mert hamar elkezdtem érezni a valami új megismerésére hajtó vágyat. Au pair is kétszer voltam már, azokról az élményeimről is olvashattok a blogomban, de a második, spanyolországi au pair munka alatt vált világossá számomra, hogy szükségem van a korombeli fiatalok társaságára, így ezen alkalommal a Work Away program mellett tettem le a voksomat. Ez a program világszerte, minden országban több száz önkéntes munkahelyet hirdet meg, ahol ingyen szállásért és sok esetben ingyen étkezésért cserébe dolgozol napi pár órát. Jó ötletnek gondoltam, mert így helyiek között lehetek, akiktől első kézből tanulhatok a kultúráról és szokásokról, több, a világ különböző pontjairól érkező önkéntessel lakhatok együtt és hosszabb időt tölthetek az adott országban, így jobban megismerhetem azt, kevésbé érezve magam csupán egy egyszerű turistának. Mivel szerettem volna egy teljesen más kultúrát megismerni és kilépni európai komfortzónámból, rövid gondolkodás után a marokkói úti cél mellett döntöttem, egy vidéki angol nyelviskola kommunikációs segítőjének posztjára pályázva. A munkáról röviden annyit írnék, hogy heti öt napon délután 4 és este 9 között fél órás turnusokban angol nyelvórák végére mentünk be a többi önkéntessel együtt és 3-4 fős kis csoportokban beszélgettünk a diákokkal az adott óra témájáról, többnyire természetes, gördülékeny és felettébb érdekes párbeszédeket kialakítva. A diákok mindenféle korcsoportot képviseltek; 6 éves piciktől egészen az ötvenes éveikben járó felnőttekig mindenkivel volt alkalmam csevegni. Ilyenkor én is kérdezhetek a marokkói szokásokról, hogy ők ezt meg azt hogyan csinálják, erről meg arról miként gondolkodnak, és ők is sűrűn érdeklődnek, hogy az én országomban mit hogyan csinálunk, milyen az élet. Beszélgettem már felnőtt csoportokkal a barátságról, az internethasználatról, fesztiválokról, nőkkel a munkáról és a napi rutinról, férfiakkal az utazásról, tinédzser lányokkal a randizásról és a párválasztásról, vagy egy fiatal fiúval a lélek halál utáni életéről. 

A nyelviskolában való "munkán" kívül magáról az országról is végeláthatatlan benyomás éri az embert. Marokkó az a hely, amiben eddig a leginkább volt pozitív csalódásom, és amelyik ország a legtöbb apró meglepetést okozza számomra nap mint nap. Otthon volt bennem némi hezitálás az út előtt azok után, amiket manapság az arab országokról és az iszlám vallásról hall az ember a médiában, de a legjobb döntés volt eljönnöm ide. Hozzá kell tenni, hogy Marokkó talán a legmérsékeltebb és legelfogadóbb arab ország. Ittlétem alatt egy Berrechid nevű vidéki kisvárosban lakom és jártam Casablancában, Rabatban, Essaouirában, Safiban és Marrakechben. Nem is könnyű szavakba szedni ezeket, úgy érzem, hogy ennek a kirándulásnak nincs eleje, közepe és vége, hanem mintha mindig a fő felvonás játszódna; mindig zsong, mindig zsúfolt, állandó impulzusok és mindig történik valami számomra nem hétköznapi. De azért megpróbálom összeszedni a legfontosabb tudnivalókat, amik segíthetnek, ha ti is úgy gondoljátok, egy nap meglátogatnátok Marokkót.

  • A helyiek vendégszeretete, nagylelkűsége és kedvessége az általam eddig ismert európai mércét magasan túlszárnyalja. Az első pillanattól kezdve mindenki - a taxis, a pincér, a recepciós, az iskola nyelvtanárai, a sarki boltos, az utcán focizó fiatalok - egyszóval tényleg mindenki üdvözöl Marokkóban és boldog, hogy ellátogattam az országába. Az egész már a repülőn kezdődött, ahol a mellettem ülő amerikai srác az ablak mellé ült be, holott az a másik utazószomszédom, egy Magyarországon egyetemista marokkói fiú helye lett volna, de ő mondta, hogy nem, nem, maradjon csak az ablak mellett, hiszen ő most az országának a vendége és az a minimum, hogy landolásnál lássa a magasból a marokkói tájat. Ezen kívül mindenki megosztja mindenkivel az ételét, meghívnak magukhoz, ha utazásról térek vissza, óriási öleléssel fogadnak és mindig kedveskednek valamivel. Például történt egyszer, hogy ebéd időben kajáldát keresve tudtunkon kívül pont két étterem között álltunk meg az utcán, s nagyban tanakodni kezdtünk, hogy bemenjünk-e az egyikbe. Ezt meglátta a bejáratnál álló fiatal pincérfiú és rögtön odaszaladt hozzánk egy tál csirkefalatkával kóstoló gyanánt. Ezután egy másik pincérfiú is odajött egy tányér falafellel. Ekkor vettük észre, hogy két egymás mellett álló, egyforma kínálattal és árral rendelkező étterem határvonalán álltunk. A két pincérfiú felváltva hozta nekünk a sültkrumplis tálat, a desszert kóstolót és mindent, amivel becsábíthattak magukhoz. A végén két részre szakadt a társaságunk az ebéd idejére, mert mindkét étterem annyira igyekezett, hogy csak így tűnt igazságosnak. Vendégszeretet: 10/10
  • Marokkó egy olyan ország, amit úgy lehet igazán élvezni, ha megfeledkezel az európai szintű elvárásokról. Ha már nem a kényelem és a nyugalom a legfontosabbak a számodra, akkor tudod csak meglátni az ország színes, lüktető és érdekes arcát. Az emberek mindig mosolygósak, noha eleinte túl rámenősnek tűnhetnek. Különösen ha nő vagy, utánad szólhatnak vagy utánad pisszeghetnek az utcán a férfiak, de ez inkább a kisebb városokra jellemző, a nagyobb, turistásabb helyeken már nem igazán fordul elő. A kisvárosban, ahol lakom, itt is csupán azért, mert szokatlan látvány vagyok számukra és csak kíváncsiságból szólnak utánam és nem azért, mert bármi egyebet akarnának. Ha társaságban járunk a városban, és néhány fiatal fiú utánunk szól, hogy "Szia! Hogy vagy?", nyugodtan vissza lehet kiáltani, hogy "köszi, jól".Erre csak elnevetik majd magukat, hogy "húha, a külföldiek válaszoltak nekik", és mindenki megy tovább. A gyerekek különösen bátrak és nyitottak, kisfiúk és kislányok egyaránt nagy mosollyal az arcukon szeretnek köszöngetni a mellettük elhaladó idegeneknek, nekik mindenképp kedves gesztus visszaköszönni. Ha nőként egyedül jár az utcán az ember, akkor viszont jobb, ha egyszerűen figyelmen kívül hagyja a férfiak hozzászólásait és jó ha egy kendőt tesz a fejére. Nem kell úgy teljesen beburkolózni, mint a muszlim nők, de rengeteg nem kívánt pillantást és utánunk szólást előzhetünk meg így. Az arabok egyébként nagyon tisztelettudóak és ha zárt ruházatot és esetleg egy fejkendőt viselsz, vagyis rendes nőnek látszol, nem fognak macerálni. Ezenkívül turista létedre megpróbálnak mindent eladni neked. De mindent. Akármilyen alkuval, árral is jön veled szembe valaki az utcán, ezekkel jobb nem foglalkozni, és csak annyit mondani, hogy "la" (ami arabul nemet jelent) és határozott léptekkel továbbmenni. Ha határozottan viselkedsz és nem hagyod, hogy rádtelepedjenek árusok, kéregetők és egyéb nem kívánatos személyek, nagyon jól fogod magad érezni. Általános hangulat: 10/8
  • Az ételek elképesztően jók Marokkóban. Olyan kulináris élményekben részesülök nap mint nap, mint talán sehol máshol eddig. A legnépszerűbb étel a tajine. A tajine maga azt a kerámia tálat jelenti, amiben ez az étel fő. Nagyon sok féle van, legtöbbször marhahúsos zöldségekkel, de lehet csirkés, halas és vegetáriánus is. Beleteszik a húst és a zöldségeket a kerámia tálba, lefedik egy gúla alakú, jellegzetes fedővel és lassú tűzön megfőzik. Érdekessége, hogy még forr, amikor feltálalják a vendég előtt. A kuszkusz is elengedhetetlen. Minden pénteken nemzeti kuszkusz nap van, ilyenkor minden család ezt eszi. Ez is hússal és zöldségekkel készül. A marokkói leves, más néven Harira csak napnyugta után fogyasztható. Paradicsomos lében lencse, répa, csicseri borsó és egyéb zöldségek egyvelege ez a finom, enyhén pikáns leves. A pastilla szintén nagyon-nagyon finom, sós édességnek tudnám nevezni, mert ez egy csirkehúsos, porcukorral megszórt sütemény alakú étel. Lehet még kapni főzelék szerű sárga bablevest, reggelire pedig a legjobb egy friss, meleg msamen, ami leginkább a palacsintatésztához hasonlít, csak vastagabb, sós tésztából van és bő olajban sütik ki. Ennek két fajtája van; fűszeres és sima, de a simát krémsajttal és mézzel kenik meg, úgy a legfinomabb. Desszertnek a legjobb pedig a rfissa, ami metélt tészta porcukorral és fahéjas darált dióval megszórva. Ezeken kívül rengeteg csokis, édes péksüteményt lehet kapni a pékségekben. Italnak pedig egyértelműen mentateát fogyasztanak mindenhol. A friss mentaleveleket szárastól beleteszik a forró vízzel megtöltött kicsi, aranyos ezüstkannácskákba. Ízlés szerint cukorral ízesíthető. Marokkói konyha: 10/10 
  • Marokkó nagyon olcsó ország. Ezt tekintve pedig a legfontosabb azt megemlíteni, hogy Marokkóban szinte semminek sincs pontos ára. Majdnem mindenhol alkudni lehet, és kell is! A szupermarketeket meg egy-két éttermet kivéve közös megállapodáson múlik mindennek az ára. A medinában (vásártér) minden ár alku kérdése a gyümölcsöktől kezdve, a szuveníreken át a ruhákig. Sokszor ha kérdezed, "ez mennyibe kerül?", az a válasz, hogy "mit ajánlasz?" vagy "mondj egy árat te". Az első árajánlatot nem érdemes elfogadni, mert ez általában a duplája a valódi értéknek, de ha ügyesen megy bele a játékba az ember, nagyon kedvező vásárlásokat tudhat magáénak. Néhol még éttermekben is lehet alkudozni: "Megvennénk három tajine-t, de nagyon drága, csak kettőt veszünk.", Ha megvesznek hármat, kapnak ingyen salátát", "áll az alku". Ha pedig elfogadod a kajálda napi ajánlatát, sokszor ingyen mentatea a jutalom. Egyébként az alábbi árakra lehet számítani, forintra átszámolva: 1 kenyér 30 ft, 1 sima msamen 30 ft, 1 csokis muffin 60ft, 1 nagy szatyor krumpli, paradicsom és cukkíni 300 ft, 1 tál tajine 800-1500 ft, 1 tál Harira leves 150 ft, 1 vonatjegy 200 km-re 2000 ft. Árak: 10/10 
  • A közlekedésben is kellemesen csalódtam. Ideutazásom előtt sokszor hallottam, hogy így késnek két órát a vonatok, meg úgy maradnak ki menetrend szerinti járatok. Eddig hatszor utaztam vonattal és le kell kopognom, hogy mindig hajszál pontosan jött és érkezett meg a célállomásra a szerelvény. Ez persze nem azt jelenti, hogy máskor nem lehet késésre számítani, de biztos nem állandó jelleggel. Sőt, volt hogy a 12:00-ra kiírt vonat már 11:56-kor elindult. Én azt mondanám, érdemes hamarabb ott lenni a vasútállomáson, mint később. Bliccelni egyáltalán nem lehet, mert csak úgy lehet a peronra lépni, hogy a csarnokból a peronokhoz kivezető ajtónál bemutatod a jegyed, később pedig a vonaton is jön a kalauz. A marokkói vonatokon is van első és másodosztály. Az első osztály kényelmes, légkondicionált, egy fülkében hat üléssel. A másodosztály is lehet fülkés, ahol nyolc ülés van, és lehet az egész vagon egy nyitott tér, kettes ülésekkel két oldalt, akárcsak Magyarországon. Mindkét osztályon vannak lehúzható sötétítő panelek az ablakon és általában véve tiszták a helyiségek. Nyilván Európában utaztam már modernebb és tisztább vonatokon, de a marokkói másodosztály határozottan jobban és tisztábban fest, mint magyarországi párja. Nőként egyedül is nyugodtan lehet utazni rajta, teljesen biztonságos. Minden utas rendes, alszik vagy el van foglalva a saját dolgával, de nem egyszer kedves kis beszélgetéseket is szívesen folytatnak a velük szemben ülő utassal. A taxik elképesztően olcsók. Két fajtájuk van; a kék színű, úgy nevezett "petit taxi" és a fehér, nagyobb autó. A kis kék taxi egy 120 ezres városban bárhova elvisz 230 forintért, összesen, a nagy taxi ugyanitt 450 forint. Viszont nincs hívószámuk; az ember kimegy egy forgalmasabb úthoz és egyszerűen fog magának egyet. A városbeli közlekedés kissé kaotikus; az autósok bármi apróságért nyomják a dudát, és esetenként szeretnek két sáv közt a felezővonal mentén haladni. Rengeteg a motoros és a robogós, akik az autók közt szlalomoznak, emellett pedig különösen oda kell figyelni az úton baktató lovakra, szamarakra, tehenekre és tevékre, az út közepén focizó gyerekekről nem is beszélve. Közlekedés: 10/6
  • A tisztaság tekintetében is rosszabbra számítottam, mikor az ember arra gondol, hogy "Afrika". Ismét kellemesen csalódtam, mert a legtöbb város nagyon tiszta, alig látni eldobott szemetet. Ha szemetes is a környék, az inkább a városszélekre jellemző, valamint egyes városok medinája lehet még piszkosabb és szemetesebb, mert itt mindig rengeteg ember kavarog. Este is több szemetet láthatunk, mert a marokkóiak igazán csak napnyugta után kezdenek kihömpölyögni az utcákra; éttermekben, bárokban barátokkal beszélgetve töltik az estét. A sok ember miatt több lehet a szemét is, de a reggel érkező utcaseprők mindent idejében eltakarítanak. Casablanca volt az egyetlen olyan város, amit a központban is piszkosnak láttam és itt a légszennyezés is érezhető, de a többi helyen mindig tiszta környezet fogadott. Tisztaság: 10/7
  • A marokkói társadalom nagy többsége kétnyelvű. A darija nyelven kívül (ami az arab marokkói változata) szinte mindenki anyanyelvi szinten beszél franciául, volt francia gyarmat lévén. Az amazigh nyelv is hivatalos nyelv az országban, ez a terület őslakos berbereinek nyelve. Angolul is többen tudnak. Jobban inkább a fiatalok, de a középkorúak is több helyen beszélik annyira, hogy alap dolgokban megértse egymást a helyi és a turista. Ha pedig csak arabul tud az illető, vagy a turista nem beszél franciául, akkor sincs gond; olyan lelkesen magyaráznak és próbálják megértetni magukat, soha fel nem adva, hogy a végén mindig megértjük egymást valahogy. Persze nem egyszer botlik félreértésekbe is az ember, például nem azt a fogást vagy nem úgy kapja, amit rendelt, de talán így lehet legjobban megismerni olyan dolgokat, amiknek amúgy nem tudnál a létezéséről, például a gyümölcslé tejes turmix formájában érkezik, vagy a nem kért teasütemény olyan jó ízű, amilyet még sosem kóstoltál ezelőtt. Kommunikáció a helyiekkel: 10/8 

A nők helyzetét illetően Marokkó nagyon nyitott ország. A legtöbb nő teljes munkaidőben dolgozik (egy olyan nővel beszélgettem, akit a férje nem enged dolgozni, pedig ő szeretne), egyetemre járnak, a fiataloknak karrierista tervei vannak a jövőre. Egyedül is nyugodtan intézhetik a dolgaikat, autót vezetnek, sőt, láttam nem egy női iskolabusz-sofőrt is. A többség hijabot visel, a vallásukban és kultúrájukban érthető okok miatt; a nő haja egy különleges szépsége a testnek, ami nem tartozik idegenekre, csak a családra. Fiatalok közt néhányan nem hordják, de ez is rendben van, mivel egyáltalán nincs kötelező jellege. A gyerekek és a fiatalok divatos, európai stílusú ruhákban járnak, de a többség hagyományos, "arab divat" szerinti hosszú ruhákat visel. A párok és házasok nem járnak kézen fogva az utcán, maximum egymásba karolva, csókot adni nyilvános helyen pedig kifejezetten illetlen. Ha csókolózó párt lát valahol egy rendőr, biztos, hogy oda fog szólni, hogy azonnal hagyják abba. Ezek személyes, intim dolgok a számukra. A marokkói lányok, nők nem járnak el szórakozni, vagy csakis vőlegény vagy férj társaságában, mert ha nőként éjszaka kint vannak, egyszerűen prostituáltnak vélik őket a férfiak és elkezdenek árakat ajánlani a szolgáltatásaikért. Rendes marokkói lány nem éjszakázik házon kívül. 

Számomra nagyon pozitív élmény ez az út; a nyelviskola diákjaival való beszélgetések által egy új világ nyílt meg előttem, jobban megértem az arab kultúrát és a gondolataik miértjeit. A diákokkal rengeteget lehet együtt nevetni, nem egyszer órákon kívül is remek időt töltöttünk együtt, együtt énekelve és gitározva, vagy éppen együtt kosarazva a srácokkal. Az önkéntes társaimmal is rengeteg érdekes és mély beszélgetés részese lehettem, például mikor egy ateista, egy keresztény, egy muszlim és egy szkeptikus beszélgettünk együtt a vallásról, a morálról és hasonlókról. Mindenkinek melegen ajánlom, hogy látogasson el Marokkóba!

A Marokkóban és más országokban készült képekhez kövess Instagramon! (timea.travel) :) 

utazás marokkó workaway

2018\08\22

A spanyol élet a házfalakon belül - avagy ilyen valójában spanyolnak lenni

Igaz, hogy laktam már fél évet Spanyolországban, de az elmúlt két hónapban egy teljesen új arcát ismerhettem meg az országnak és kultúrájának; egy sokkal bensőségesebb, valósabb arcát. Ismét vállalkoztam au pair nyári munkára, így erre a nyárra Valenciában kötöttem ki egy két kisgyermekes családnál. Rengeteget tanultam a gyereknevelésről, a kicsikkel való foglalkozásról, de emellett ennél is többet tanultam a spanyol életről. Két évvel ezelőtt hiába laktam Spanyolországban, az Erasmus alatt a saját életritmusom szerint éltem, most viszont alkalmazkodnom kellett egy családhoz, és úgy élnem a mindennapokat, ahogyan ők. Először is, a napirend teljesen másképp alakul, mint a magyaroknál. Később kelnek (még a gyerekek is), aminek persze nagyon örültem, mert így ébresztőt sosem kellett beállítanom a "munka"kezdéshez. A család fél tíz-tíz tájékában ébred, ezután jön a reggeli, ami rendszerint valami édes; keksz, muffin, lekvár. Ezután mindenki teszi a dolgát, takarítás, főzés, a gyerekek játszanak, lemegyünk a tengerpartra... Az ebéd magyar gyomorral nézve kicsit későn jön, három órakor, de idővel ezt is meg lehet szokni. Hideg tésztasaláta, sült hús, sok oliva bogyó és tonhal. Ezután következik az elmaradhatatlan szieszta. Rolók le, mindenki szusszan egyet. Öt-fél hat körül kelünk, én, mint babysitter, este nyolcig meg sem állok a gyerekekkel és a játékkal. Elnézést, délután nyolcig, merthogy itt a nyolc óra még délutánnak számít. Ezután fürdés, majd a gyerekeket felöltöztetjük a legszebb ruhákba, amiket csak el lehet képzelni. A kislánynak például olyan szép ruhácskái vannak, mint egy tizenkilencedik századi grófcsalád gyerekeinek. Masni a hajba, gyerekparfüm és mehetünk is a parkba a játszótérre. A játszótéren pedig minden gyerek hasonlóan csinos öltözékben hintázik és mássza a mászókákat. Kilenc-fél tíz fele hazaindulunk, a gyerekeket megvacsoráztatjuk, a legkisebb, egy éves baba el is megy aludni, de a három éves nővére velünk marad egész éjszaka és mesét néz a tv-ben. Átlagosan éjfél és éjjel egy között megy el aludni, akárcsak a felnőttek. A felnőttek később vacsoráznak, fél tizenegykor, de van, hogy tizenegykor kerül asztalra az étel. Ezt is időbe telt megszokni. A vacsora is bőséges, több fogásos. Ezt még beszélgetés követi, majd lassan mindenki aludni tér. 

A spanyol házakban is van valami tipikus, ami mindegyikben megegyezik. Például az ajtókon gombkilincs van, a padló minden helyiségben csempézett, a párnák nem négyzet alakúak, hanem hosszúkásak, és mindenki kint tereget, akkor is, ha nincs udvaruk; az ablak elé kifeszített zsinórokra akasztják ki a ruhákat. 

A spanyol családok sűrűn járnak el vacsorázni is, hetente többször. Sőt, szerintem többször esznek bárban, étteremben, mint otthon, különösen a fiatal baráti társaságok. Összejön egy tucat ember, beülnek valahova, és kezdődhet is a "comida para picar", vagyis a csipegetős vacsora.  A legtöbb helyen ugyanis nincs étlap, nem szokás fejenként rendelni valamit, hanem kis adagokban, csipegetni való falatkák érkeznek az asztalhoz, több turnusban. Először azt hinné az ember, hogy ezzel nem lehet jól lakni, de aztán hoznak még egy tányérral, meg még eggyel, a végén meg kidurransz, úgy tele leszel. Chipsszel kezdik a vacsorát, aztán jönnek a spanyol tortilla-kockák, pici rántott polipok, rántott tintahalkarikák, sajttál, tonhalsaláta, végül desszert. Az utcára kihelyezett asztaloknál két órán át cseverésznek a nagy társaságok, miközben csipegetik ezeket a falatkákat. Nagyon hangulatos esték ezek. A végén pedig mindenki egyformán fizet, mert a kivitt ételek árát egyszerűen elosztják a társaságban lévők számával.

Volt szerencsém megismerni azt is, hogy milyen élet a pici spanyol falvakban. Ezek tényleg nagyon kicsi, 100-200 fős falvak, pár utca és kész, de annál varázslatosabb helyek. Díszes csempével kirakott járdák, fehérre meszelt házfalak, ódon templomtorony. És mindenki ismer mindenkit. De tényleg mindenkit. És nem csak hogy ismerősök, hanem barátok is mindenkivel. Mikor az egy ilyen faluban élő barátnőmet látogattam meg, és az utcákon bandukoltunk, minden egyes szembejövő emberrel mosolyogva köszöntek, "Hola!", de nem csak köszöntek, de szoros ölelést váltottak, amit pár szavas beszélgetés követett; "Hogy vagy? Hogy van a férjed? És a kis Juanito? Láttad, hogy María milyen szép ruhát kapott a születésnapjára? stb." Minden egyes szembejövő emberrel, időssel, gyerekekkel egyaránt. Este pedig kiviszik a székeket a házak elé és körbeülve beszélgetnek fél éjszaka, egy-egy pohár bor mellett. A házak ajtói nyitva maradnak, a szomszédok körbejárják az utcákat és minden udvarba betérnek egy kis baráti szóváltásra. Mintha az egész falu egy nagy család lenne. Ilyenkor nyáron pedig falusi bulik vannak, minden nap fúvós zenekar vonul végig az utcákon, kis koncertek vannak a falvak kis terein, este pedig szabadtéri diszkó a fiataloknak. 

Spanyolország ismét szerelembe ejtett. Az emberek nyitottsága, boldogsága, felszabadultsága, a kultúrájuk színessége, az élet lüktető ritmusa most is magával ragadott és bátran mondhatom, hogy szívem egy része most már bizonyosan spanyol. 

2018\07\05

Milyen is Norvégia? - mélyebben egy kevésbé ismert országról

Fél év után hazatértem Norvégiából; egy északi, távolinak tűnő országból, amiről itthon nem sok mindent hallanak, tudnak az emberek. Ezelőtt én is azt gondoltam, hogy egy nagy jégmezőre készülődök és ezen kívül semmi egyéb nem jutott eszembe a helyről. Pedig Norvégiában nagyon is rengeteg minden van, amit érdemes megnézni, kipróbálni, megtapasztalni. Minden négyzetméterén van valami felfedezni való, a kultúra, az emberek és a szokások színesek és érdekesek, és biztosan kijelenthetem, hogy ez egy olyan ország, ahova visszatérek még, ahányszor csak tehetem. 

Itt olvashattok néhány, fél év alatt szerzett megfigyelésemet az országról, a norvégokról és az ottani mindennapokról: 

  • januárban, térdig érő hóban a gyerekek sorban állnak a fagyizó előtt
  • a nyolc éves kisgyerektől kezdve az idős nyugdíjasokig mindenki nagyon jól beszél angolul
  • az ország erdeiben és hegyein élő trollokról szóló legendák színesítik a kultúrát
  • az autósok még akkor is mindig megállnak és átengednek, ha nincs is zebra az úton
  • a gyerekekbe genetikailag kódolva van a hegymászás; a domboldalara épült óvodákban már a két évesek is fel-le másznak
  • több száz induló vesz részt a hegyi maratonon
  • a rock koncerten rászól az énekes a közönségre, hogy tomboljanak jobban, mert túlságosan civilizáltan viselkednek
  • mindegy milyen az időjárás (hóvihar, orkán erejű szél, zivatar), egy séta a tó körül vagy futás a parkban mindig belefér
  • több emberrel találkozol szembe egy hegyi ösvényen, mint a külváros utcáin
  • bűnügyi képregényt olvashatsz a tejesdoboz oldalán, ha unatkoznál reggeli közben
  • nyáron a természet sosem alszik (éjféli Nap)
  • az emberek tökéletes harmóniában élnek a természettel, óriási tisztelettel vannak iránta és ha a természetben akarsz lenni, ki sem kell menned a városból, a hegyek, túraösvények, eldugott fjordok rögtön ott vannak a házak közt
  • amikor megérkezik a meleg, a belvárosi parkok megtelnek bikiniben sütkérező és grillező lakosokkal
  • a gyerekek futva mennek felfelé a hegyen a sziklák közt, egyáltalán nem túlzással
  • a hajó helyi tömegközlekedési eszköznek számít
  • még nyáron is síléceken látsz embereket a városban (kerekekre szerelve)
  • éjjel fél 12-kor sorba kell állni egy hegyi ösvény ivókútja előtt
  • törvénybe van foglalva, hogy az óvodákban a gyerekek csak az étkezések idejében lehetnek bent az épületben, azon kívül mindig az udvaron vannak, az általános iskolákban pedig hetente egy napon az udvaron vagy kirándulás közben az egyik hegyen tartják meg az órákat
  • teljesen szokványos délutáni pihenésnek számít valahol a hegyen két fa közé kikötött függőágyban sziesztázni
  • a lakosságban él az egészséges patriotizmus
  • norvég, afrikai, ázsiai, latino és arab egymás mellett békében él, dolgozik és iskolába jár
  • Norvégia nem csupán egy fehér jégmező, hanem zöld, kék, arany, piros, narancs, türkiz, bordó, lila, sötét és fényes, szürke és világos, haragos és üde, jeges és forró és varázslatos. dscn6242.JPG

2018\05\27

A világ legnagyobb bulija - Russ

Norvégiában aztán tudják, mi az, hogy bulizni, ha a középiskola utolsó évéről van szó. Otthon szerenádot és bankettet tartunk, itt viszont egy három hetes őrületes partival búcsúztatják a végzősök az elmúlt éveket. A szervezést már a középiskola első évében megkezdik; rengeteg pénzt kell összegyűjteniük, mert a Russ nem egy olcsó mulatság. A végzős év áprilisának végén aztán megkezdődik a szédületes buli-időszak, ami eltart egészen május 17-ig. A végzősök egyfajta egyenruhában, az úgy nevezett  russ-ben járnak minden nap, mindenhová. Ez egy overall, aminek két fajtája van, piros a gimnazistáknak és kék a szakközépiskolásokanak. Ezeket a russ overallokat aztán mindenki feldíszíti, ahogy szeretné; minden russ egyik lábszárán rajta van nagy betűkkel a viselőjének keresztneve, a többi részt pedig mindenféle felirattal, rajzzal, ábrával szövik tele. Névkártyákat is készítenek maguknak, amin az iskolájuk neve, az ő nevük és egy idézet szerepel. Ezekből a kártyákból fejenként minimum 100-at készíttetnek, amiket az utcán hozzájuk odaszaladó gyerekeknek szétosztogatnak. Erre a három hétre a végzős osztályok saját buszt bérelnek maguknak (vannak, akik ténylegesen vesznek is egyet), kidekorálják, hangfalakat visznek fel bele és minibárt alakítanak ki belül, felfogadnak egy sofőrt, s három hétig a mindenfelé járó-kelő buszon buliznak. A Russ heteken kihívásokat is teljesíteniük kell, ha minél több jelvényt akarnak gyűjteni a russ-kalapjukra. Ezek a kihívások lehetnek vicces hülyeségek, például reggelizés egy körforgalom közepén, pókjárás a kikötőtől a térig végig az utcán vagy egy idegen megcsókolása az utcán, de lehetnek veszélyesek is, például villanypóznamászás, alsóneműben való síelés (az északi városokban, ahol -10 fok van) vagy nagy mennyiségű alkohol egyszerre való elfogyasztása. A május 17-i nemzeti ünnep felvonulásán aztán ők is részt vesznek, a russ-buszok ablakain kihajolva, vagy mögöttük szaladva és partizva vonulnak végig a városi menetben. A három héten át tartó minden napos buliknak és őrületes hangulatnak aztán a vizsgák vetnek véget, amik május 17-e után öt nappal kezdődnek. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én szívesen lettem volna végzős Norvégiában!

2018\05\02

A norvég konyha

Május 2-a van, ilyenkor már sokszor közelebb érezzük magunkat a nyárhoz, mint a tavaszhoz, de itt, Norvégiában ma megint fel kellett vennem a sapkát, s ugyan nem szükséges már a téli kabát, a kevésbé vastag kabát is csak egy melegebb pulcsi fölött ajánlott. Sétálni indultam; megszoktam, hogy Norvégiában akkor is kimozdul az ember legalább egy kis időre, ha odakint épp az apokalipszis van, és hát az ablakon kinézve egyáltalán nem tűnt rossznak a felállás. Az eget sűrű, szürke felhők borították, amik a széltől gyorsan vándoroltak az égen, a hegyek oldalán itt-ott még foltokban fehérlett a hó, a szél felfodrozta a közeli tó vizét és még csepegett is kicsit az eső, de mégis gyönyörűnek láttam ezt az egészet. A tó szélén állva körbenéztem, végighordoztam a tekintetem a félkörívben húzódó hegyeken, s ebben a szürkeségben olyan szép volt minden. Nem is a szó szoros értelmében volt szép, hanem a természet nagysága és ereje tükröződött át a zordon időn és ez tette széppé. Tudom, hogy otthon 28 fok van, tikkasztó meleg, strandidő, mégsem vágyom oda. Itt, mintha megállt volna az idő; ugyanazok a vastagságú ruhák kellenek február óta, s amikor elindulok az egyetemre, ugyanúgy megcsípi az arcom a reggeli szél, mint a szemeszter elején, s ez valahogy az időtlen létezés élményét adja. Persze itt is ki szokott sütni a nap (noha meleg nem igazán társul hozzá), s olyankor annyi a napfény, a világosság és olyan kék az ég, mintha az idő, tudván, hogy ez nem fog sokáig tartani, igyekezne bepótolni a nap nélküli napokat. Mégis, valamiért ez a mai borongós, szeles, szürke idő ihletett meg, azt éreztetve velem, hogy nem is akarnám lecserélni. Na de elnézést a kitérőért, mert ma a norvég ételekről szeretnék írni egy kicsit. A helyi konyhát egy szóval is tudnám jellemezni: egészséges. Vagy inkább kettővel: nagyon egészséges. Mivel az ország fele tengerparton fekszik, így rengeteg a haláru és a tenger gyümölcsei. Frissen halászott lazacoktól, tőkehalaktól, rákoktól, garnélarákoktól, polipoktól, kagylóktól és számomra ismeretlen egyéb halfajtáktól roskadoznak mind a szupermarketek polcai, mind a híres halpiac pultjai. Viszonylag olcsón is lehet hozzájuk jutni; fél kiló lazachús jóval olcsóbb, mint ugyanennyi csirkemell, ugyanígy a garnélarák, úgyhogy étrendet váltottam, és szinte minden nap eszem valamilyen tengeri ételt. A norvégok tradicionális ételének alapanyaga is a lazac. Főtt krumplival és uborkasalátával tálalják. Ezen kívül itteni specialitásnak számít a tubusból kinyomható paszta állagú kaviár, amit a norvégok vaj helyett kennek a szendvicseikre. Nagyon sok norvég édesség is található a boltok polcain; az úgynevezett lefse, ami leginkább egy vastag palacsintatésztához hasonlít, amibe megcukrozott fahéjat szórnak, s úgy tekerik fel, aztán a Smash nevezetű rágcsálnivaló, ami édes csokoládéval bevont sós ostya, vagy a Kvik Lunsj, ami egy Kit Kat-hoz hasonlító csoki, amit a helyiek kifejezetten hegymászáskor visznek magukkal és akkor eszik meg, miután megdöntötték a csúcsot. 

img_20180427_142107.jpg img_20180427_142000.jpgimg_20180411_195203_1.jpg 

erasmus

2018\03\18

NORVÉGIA - diákélet, szórakozás

Bergen egy nagyon diákközpontú város, sok lehetőséggel az egyetemistáknak és a fiataloknak úgy általában. Nem csak a hétvégékre, de a hétköznapokra is mindig talál magának programot az ember. A számomra egyik legnagyobb pozitív meglepetést az hozta, hogy drága ország ellenére olyan ingyen dolgokra akad az ember, ami Magyarországon nem nagyon lenne lehetséges. Például, az egyetemnek van saját kávézó-bár helyisége a városközpontban (három szintes, több termes, napi rendszerességgel szervezett programoknak ad otthont), ahol a kávé és a tea teljesen ingyenes, ráadásul annyiszor töltheted újra a csészédet, ahányszor csak akarod. Ugyanez a helyzet az egyetem büféjében, ahol a kávé és a tea szintén teljesen ingyen van. Ezen felül a legtöbb diákprogram is ingyenes, a minap pedig volt egy városi rendezvény, ahol ingyen kaptunk kávét, csokit, grillezett virslit és sajtburgert is. 

A nemzetközi diákoknak rengeteg féle programot szerveznek; várostörténeti sétát, norvég ételkóstolót, közös kirándulásokat, jégkorcsolyázást, kvízvetélkedőt, és hetente az úgy nevezett language caffee-t, ahol külön asztaloknál különböző nyelveket gyakorolhatunk úgy, hogy velünk egyidős anyanyelvi egyetemistákkal beszélgetünk az adott nyelven. Mindezek közben pedig sosem hiányzik a rágcsálnivaló és az üdítő, amit teljesen díjmentesen kínálnak fel, és rögtön újratöltik a tányérokat, amint látják, hogy elfogyott, sőt, a szervezők előszeretettel sütnek gofrit is nekünk. 

Mivel egy 1500 főt számláló kollégium-komlexumban lakom, így itt, a koleszon belül is rengeteg a program, minden napra jut valami, ahova elmehetsz a barátokkal. A kollégiumi épületek között van egy klubb, itt rendeznek hétfőnként közös filmezéseket, amire előzetes szavazatleadás alapján választják ki a vetítendő filmet, keddenként társasjáték estet, csütörtökönként kvíz estet vagy bingo estet, értékes nyereményekkel a helyezetteknek, pénteken és szombaton este discot, vasárnap pedig salsa és bachata táncoktatást. 

 Természetesen a városközponti szórakozóhelyekre is sűrűn megyünk a barátokkal, de itt Norvégiában ezeken a helyeken teljesen másmilyenek a szokások, mint Magyarországon. Először is, nagyon hamar kezdődnek és hamar is érnek véget; este tizenegy óra körül már kezdenek megtelni és minden szórakozóhely éjjel fél háromkor bezár, kivétel nélkül. Az utolsó villamos a kollégium felé éjjel háromkor indul, így buli után mindenki megcélozza a villamosmegállót, és a még mindig partihangulatban lévő éneklő, zsongó bagázs visszautazik a koliba, ahol ezután gyakran afterparty veszi kezdetét, tekintve, hogy az Erasmusosoknak nem megszokott az ilyen korai bulivég. A szórakozóhelyeken a belépésnél mindenkitől kérik a személyigazolványt, aminek leellenőrzését olyan kérdések követik, mint például "Mennyit ittál ma este? Hogy érzed magad? Hogy telt eddig az estéd?". Kivétel nélkül mindenkit végigkérdezgetnek, ezért elég sokáig hosszú sorban kell várakozni a belépés előtt. Ajánlatos éjfél előtt érkezni, mert az éjfél után érkezőknek 100 koronát, azaz körülbelül 10 eurót kell fizetniük. A korhatár pedig 20 év. Ha nem vagy 20 éves, semmi esélyed, ki van zárva, hogy beengedjenek, akárhogy is könyörögsz. Ha pedig bejutottál, elektromos vagy rap zene fogad, mert a norvégok odavannak ezekért. A hétköznapokon szolíd, visszahúzódó norvég fiatalok szombat este kikelnek a bőrükből és teljesen lerészegedve tombolnak, mivel ők meg tudják fizetni a klubbokban árult drága italokat. Egy nagyon rossz szokásuk - amit az Erasmusosok közt mindannyian utálunk - az, hogy egyfolytában lökdösődnek. Ha át akarnak menni a helyiség másik felébe, nem óvatosan slisszannak az emberek közt, mint mi, hanem mindenkit erővel félrelöknek, sokszor pedig beveszik magukat számukra idegen baráti társaságok körébe, s a kör közepén táncolni kezdenek, mit sem ügyelve arra, hogy ez bosszantja a többieket. Ezek a discok viszont jól néznek ki, stílusosak és sokfajta van belőlük a városban, például latin bárba is mehetsz, ha ráuntál a rapre. Az alkohol beszerzése is problémás, egyrészt a brutálisan magas árak miatt, másrészt az elérhetősége miatt; egyszerű boltokban, szupermarketekben csak sört lehet kapni, ha mást szeretnél, akkor a kifejezetten alkoholt áruló vinmonopoletbe kell menned, ami hétköznapokon délután 6-ig, hétvégén pedig délután 3-ig van nyitva. Jobb, ha előre kigondolod az estédet, mert például szombat délután 4-kor már egy üveg bort sem tudsz venni. Mindezek ellenére természetesen megtanul az ember alkalmazkodni az új felálláshoz és az új szabályokhoz és összességében véve mindig nagyon jól érezzük magunkat, hiszen végül mindig a társaság a legfontosabb, ez pedig egy Erasmuson sosem lehet rossz. 

2018\03\01

Norvégia - egyetem, oktatás

Kellett idő, hogy megszokjam a norvég felsőoktatási rendszert; teljesen másképp működik, mint Magyarországon, de a legtöbb eltérés pozitív meglepetésként hatott rám. Viszont a válaszok olyan alapvető kérdésekre, hogy hol és mikor, a mai napig sokszor tisztázatlanok számomra. Először is, a szemeszter hivatalos kezdete január 8-ára esett, ezért frusztrálva is éreztem magam, hogy én csak 12-én érkeztem a városba. De aztán kiderült, hogy még volt két szabad hetem, mert az én kurzusaim csak január végén kezdődtek. Sorjában kiderült, hogy minden ismerősömnek más-más napon kezdődött meg az iskola, ez az időbeli egyenlőtlenség pedig azóta is megmaradt. Most például szüneten vagyok; én és még három barátom, a többieknek ugyanúgy órái vannak. Úgy hívják itt ezt a szünetet, hogy "tanulóhét" és nekem egy hetes, de van, akinek kettő, és van, akinek egyáltalán nem is lesz ilyen. A másik nagy időbeli zavart a kurzusok időtartama jelenti számomra. Itt egy kurzus sokkal rövidebb ideig tart, mint otthon; 14 hét helyett csupán 7, 8, 9 vagy 10 hétig tartanak, természetesen ez is mindig változó. Sőt, olyan is van, hogy egy kurzus a szemeszter közepén kezdődik! A minta így néz ki: például van egy 7 hetes kurzusod januártól, amiből levizsgázol február végén, aztán március közepetáján megkezdődik egy másik kurzusod, amiből levizsgázol május közepén. A krediteket pedig annak függvényében adják, ahány hetes volt az adott kurzus. Például, ha sikeresen levizsgáztál egy 10 hetes kurzusból, akkor 10 kreditet kapsz érte. Furcsának tűnhet elsőre, de szerintem végső soron elég logikus. Itt is - mint ahogy Spanyolországban, és általában más országokban Magyarországon kívül - egy kurzus többször is van egy héten, nem csak egyszer. Nekem van olyan kurzusom, ami háromszor van egy héten, ebből kettő előadás, egy pedig kiscsoportos beszélgetős, véleménymegosztós óra, a többi kurzusom pedig kétszer van egy héten. Továbbra is azt mondom, hogy ez sokkal jobb, mert a hallgatóknak nem kell egyszerre olyan sok kurzust felvenniük és így jobban tudnak koncentrálni egy-egy kurzus anyagára. Nem vagyunk túlterheltek, és a megtanulandó dolgok is jobban rögzülnek, hosszú távon is megmaradnak. Ennek érzem is a hatását, mert amit Spanyolországban az ilyen típusú rendszerben két évvel ezelőtt megtanultam, arra még ma is emlékszem, míg az otthon, előző félévben tanultakat már nem tudom előhívni.

A másik dilemmát a helyszín jelenti, mert - mint az időbeosztás - úgy a helyszín is sokszor kérdéses. Először is, megtalálni a termet önmagában kihívást jelent, ha új vagy az országban. Ugyanis a norvégoknál annyi emelet van, ahány szint. Vagyis, nincs földszint, hanem ami nálunk a földszint, az itt az első emelet, ami nálunk az első emelet, az itt a második, és így tovább. Mikor találkozót beszélünk meg egy épületen belül, akkor is rá kell kérdezni, hogy "a sima második emeleten vagy a norvég második emeleten?" Ezen kívül pedig a tanárok előszeretettel változtatgatják az órák helyszínét, nem egyszer az óra kezdete előtt fél órával. Tehát sosem szabad elindulni a suliba úgy, hogy előtte nem csekkoltad le a neten a pontos helyszínt. Másrészről viszont nagyon felkészültek, mert a vizsgák pontos időpontját már januárban, a kurzusok megkezdése előtt kihirdették, és fel is kellett jelentkezni rájuk már akkor. A jegyeket ugyanolyan séma szerint osztják, mint Magyarországon, csak nem számok, hanem betűk vannak: A, B, C, D, E, ahol az A a legjobb. A vizsgákra kíváncsi leszek majd, mert egy vizsga 4 órahosszáig fog tartani, de ennek az agyamra mért hatásáról majd akkor beszámolok. Az órák egyébként nagyon jól vannak felépítve, itt is másfél óráig tartanak, de 45 perc után van egy negyed órás szünet, amit mind a diákok, mind a tanárok nagyon szeretnek; a tanárok mindig mondják, hogy "akkor most egy kis kávészünet" vagy "uzsonnaszünet", és mindenki megy a büfébe, ahol mindenfélét lehet kapni.

A szakok közti átjárás sokkal rugalmasabban van megoldva; nem is kell egy konkrét szakot elvégezned, többnyire csak a kreditek száma számít. Például, én latin-amerikai történelmet és irodalmat hallgatok itt, az osztályomban pedig sokaknak ez az első éve hispanisztika szakon, és nem is terveznek ennél az évnél tovább itt maradni. Ki-ki közgazdaságtant, matematikát vagy angolt tanul, és csak össze kell szedniük bizonyos számú kreditet, hogy meglegyen a diplomájuk, azokat pedig szinte bármiből összegyűjthetik, ha a fő szakukon megvannak az alaptárgyaik. Ezen a módon pedig egy úgynevezett "mixelt" diplomát kapnak a végén. A diákok mind sokkal modernebbek, mint otthon, én azon nagyon kevesek közé tartozom, akik még mindig kézzel jegyzetelnek egy füzetbe, és nem a laptopjukon gépelik a tananyagot. A tanárok nagyon kedvesek, közvetlenek, tegeződünk mindegyikőjükkel, egyikőjükkel még heti ebédidei gyűlés is van a büfében, ahol egy kis falatozás közben elbeszélgetünk bármiről és a tananyag kérdéses pontjaiban is ilyenkor kaphatunk extra segítséget.    

2018\02\16

Norvégia, a norvégok - hideg vér, meleg szív

Norvégia egy nagyon változatos ország mind nyelvileg, mind kulturálisan, így még az elején szeretném mondani, hogy amit a norvég emberekről tudok, azt mind a bergeni példákra alapozom. Magas termet, szőke haj, kék szemek, ezt, azt hiszem, összességében el lehet mondani a norvégok többségéről, de itt sem szabad ennyire általánosítani; akadnak bőven barna hajúak, alacsonyak és sötétebb bőrűek is. Sok más származású ember is él a városban, ázsiaiak, fekete bőrűek, arabok, vagy Európa más országaiból jött emberek, de az egységesen igaz rájuk, hogy hibátlanul beszélnek norvégul, szóval szerintem már több generáció óta élhetnek itt. Természetükben eleinte eléggé nyugodt, visszafogott embereknek tűntek számomra; némán, az ablakon kibámulva utaznak a villamoson, nem szólnak egymáshoz az utcán vagy a megállókban és az autót is dudálás nélkül vezetik. Mondhatni, csendes a belváros az ország második legnagyobb városában. Hétköznap, nappal. Ugyanis szombat esténként minden a feje tetejére áll, de ez már egy másik bejegyzés lesz. Tehát, igencsak hideg vérű embereknek tűnnek, akiket semmi sem zavar, és köszönik szépen, jól elvannak így magukban. A norvég-nyelv tanárom is megmondta, hogy egymás üdvözlésekor a barátok adnak egy ölelést egymásnak, de puszilkodni, azt már nem. Ilyen sok nem fér bele a kontaktusba. Én viszont személyesen az utóbbi időkben kezdtem megtapasztalni, hogy mélyen nagyon is kedves, barátságos és meleg szívű emberek ők. Igaz, ehhez nagyon mélyre kell ásni, ami annyit jelent, hogy fel kell venni a kezdeményező szerepét, mert ők nem igazán kezdeményeznek idegenekkel való ismerkedést. Mikor például bekerültem az itteni osztályomba, senki nem jött oda hozzám, nem nagyon foglalkoztak velem. Viszont miután én odaléptem hozzájuk, megszólítottam őket, bemutatkoztam és néhány kérdéssel érdeklődtem a suli vagy a bergeni élet felől, elég hamar megnyíltak. Lelkesen kezdtek beszélni, sokat meséltek és hamar kiderült, némelyikükkel mennyi közös dolog van bennünk. Ha egyszer befogadnak maguk közé és bekerülsz a csapatba, akkor pedig elhívnak magukkal mindenfelé, a kialakult bizalmi kapcsolat után pedig rengeteget látom őket nevetni és hülyéskedni, mint bárki más, szóval ha az ember nem csupán felületesen ismeri őket, akkor kiderül, hogy nem is olyan "halvérűek", mint ahogy azt mutatják. 

Ezen kívül persze híresen jól bírják a hideget; a mondás szerint a gyerekek már síléccel a lábukon születnek, és ez nincs olyan messze a valóságtól, mert alig 3 évesnek tűnő pici gyerekeket már simán visznek magukkal síelni a  hegyekbe. Ehhez persze megvan a kellő ruházatuk. A norvégok jól öltözködnek, saját, norvég márkás ruhája van mindenkinek, a kisbabákat pedig külön fajta, skandináv babakocsikban tolják, amik belülről bárányszőrmével vannak kibélelve. Az kisiskolásokat osztályonként sűrűn viszik bobozni vagy jégkorcsolyázni; minden nap van egy csoport, ami felszáll a villamosra, tele szőke, kipirult arcú, overálos gyerekekkel, akiknek a kezében bob vagy egy pár korcsolya lóg. Az emberek rengeteg időt töltenek a szabadban, mindegy, hogy havazik, esik vagy fúj, nagyon sokat túráznak és igazán szeretik a természetet. dscn5614.JPG